Rilke

„(Raron) A vasúti aluljáróból kibújva rögtön a Rhone hídján találom magam. Felnézek, elönt a meleg, és elfog az elfogódottság. A hétköznapi délutánban ott ragyog a templomocska a dombtetőn. Mögötte sziklahasadékok, felette égnek törő csúcsok. Nem veszett el semmi – gondolom. Egy szál megszállott megszállóként masírozok be a faluba. Táskámat, mint egy évszázados, történelmi cókmókot, az állomáson hagyom. Lebegve megyek. Micsoda jó érzés. Csak az út visz.

A vége felé már megállok. Visszafordulok. Sehol egy lélek. Nézem az út magamtól felvert porát. Nézném, ha lenne. A kertekben szőlők, körték és fügék. Sehol egy lélek. Minden dugig a gyümölcstermés súlyos illatával. És jönnek a versek.  Egy verandán, valahol, s biztosan, már hül a szilvalekvár. Talán, istenem, ha egyet kerülök, ott lesz még Fanny a rőt sövény előtt. Szőkén, ahogy szőkék a szőlőfürtök, ezek az áttetsző kövek, amelyek ott szundítanak az áttetsző lugasban. Falevél nem mozdul. Kétszintes házak, behajtott zsalugáterek. Hanem a vendéglő. Ajtaja kitárva. Bent sötét van és finom, bújtató hűvösség. Ide! mondom. Ide kell menekülni az élet valósága elől. Elvek? Elválik. Mindent a célok visznek. Minden mélybarna és ragyogóra sikált. Meginnék egy fendant vagy egy johannesbergit.  Egy-két deci dolét vagy éppen blauburgert. Mivel készültem. S mert a nyelvem a szájpadlásomon. Három nyelven kiáltozok hát. De hát délen vagyunk. Dél-Svájc. Alszanak mind, a délutánban.

A kaptatón öreg, fehér kövekből rakott házak ülnek. Oldalvást billent fejjel, hallgatagon. Fent, már a dombtetőn nagyon vigyázok. Lehajtott fejjel járok. Nézem a sírokat. Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár. Sok a sír. A templomocska ajtaja tárva. Bent bő világosság és finom, bújtató hűvösség. Ide! mondom. Ide kell elmenekülni. Az élet valósága elől. Fehér falak, barna bolthálóívek. Kisikált rend. Mondanék egy Guten Tagot, egy Bon jourt. Elmondanám, hogy az életet nem célok, hanem elvek vezérlik. Ám sehol egy lélek. 

A templomocska megött a kannák. Friss virágok a tartókban, sírra készen. Víz csöpög. Gumicső lóg, csöpög, locsolásra. Most tették le A nap sziszeg, s a fű, a bogarakkal. Egyszer csak szörnyű robaj. Mint a légitámadás. Egy falhoz lapulok. A hegyből, igen, a hegyből a templomocska fölött jó pár száz méter magasan gyorsvonat rohan elő. Kirohan és visszarohan. A hegyből a hegybe. Kövülve állok. Ahogy a robajt beitta a hegy és a délután, megint csak elönt mindent a sziszegő, káprázatos csönd. Eszembe jut, ez volt a Lötschberg-vasút.

A rám tenyerelő, kora októberi puha csöndben a templomocska dombjának túloldalán kóválygok. Ahogy a mesében, felbukkan két gyerek. Megkérdezem őket. A nagyobbacska szőke, szemüveges kislány. Azt mondja: Jo, a Dichta! Jo! A muess da oba luege! Ganz siecha! A hata weisa Gurtabasta! Nebena Kircha! Da Dichta! De ekkor megszólal a fiúcska is. Nöta, mondja mogorván, nöta nebena. Ischa ina Maura da Kircha!

Ámulgatok. Hát e táj némertjei is a zürichi Tütschöt beszélik? Vagy ez a helyi Tütsch? Megköszönöm a felvilágosítást. Egyuem a lelkueteket, mondom magamban. Visszahátrálok. Fent a templom falában fehér félkörös kőtábla. Valóban, a sírkő. Piros rózsák, borostyán. A falon egy gyík fut, megáll, engem néz. Én a körlapot. Rajta csupa nagybetűvel: Rainer Maria Rilke.

A Dichta.

Évszám nincs. Csak az a néhány fél sor a rózsáról. 

Szimpatikus ember volt. Soha nem árulta el, hogy már régen letett arról, hogy úgy akarna tenni-venni, mint aki él.

Nekidőlök a templomdomb könyöklőjének. Micsoda táj. Ez nem szelíd, nem mosolygó, nem simogató táj. Ez a táj egy hatalmas völgy, amelynek partoldalai valósággal kiszakadnak a földből. Égnek szakadnak. Nekiszakadnak, zuhognak az égnek. Ököllel verik. Szirttaréjok hullámaival hasítják. Beletépnek. Fájdalom, sóvárgás, elvágyódás. Az ember itt rájön, nem lehet önmaga ege. Van még ég rajta kívül.

Ezt tapasztalva írta Rilke egy ismerősének, meg fog nyugodni.

Ez a táj Wallis.”

Papp Zsolt: Barangolások. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. Részlet a Tájszövetségek című fejezetből. A képek a wikipédiából származnak.