Csoóri 

„Megmelegszem kicsit ebben a versben, 
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás 
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. 
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók 
szűk rekeszében ott esetlenkedik 
közöttetek a halál, de ti már őt se 
veszitek észre, mint akik eladták 
szembogarukat valamelyik balkáni piacon. 

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk 
együtt. Mind a húsz körmünk 
kint éjszakázott a hortobágyi hóban. 
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők 
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan 
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal 
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. 

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. 
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült 
forradalmak hevernek temetetlenül – 
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. 

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. 
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás 
fényébe kellett volna odaállnunk 
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal 
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket 
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön 
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, 
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt 
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának 
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.”

Ha rá gondolok, elsőként mindig egyik legfájdalmasabb írása ugrik be: 1978 januárjában az ő lakásukban halt meg egy korai hajnalon Nagy László – vagy éppen fordítva: Nagy László és Szécsi Margit voltak az ő vendégeik. Az ÉS-ben írt erről, fájdalmasan.
Mikor egyszer vagy egy órán át beszélgettünk Esztergomban, egy viszonylag csöndes sarokban valami bálban, a Prímás Pincében, ezzel kezdtem a kérdezősködést – nem meglepő módon nagyon ellágyult, meleg szeretettel nézett rám. Azt gondolom, szeretett volna felérni a költőfejedelemhez, nem fölé, csak közelébe. De a rendszerváltással zaklatottabb, majd egyre zavarosabb lett a pályája - ha azt írom, kisiklott, szinte hallani vélem a tétován zakatoló kerekek sivítását, mint amikor éles kanyarban a kissé gyorsan menő villamos hátborzongatóan „muzsikál”.
Szóba hoztam esztergomi tanyáját – szemben a Garammal, egy éteri hangulatú völgyben állt faháza, ahonnan rálátott annak az Alacsony Tátra felől érkező folyónak a völgyére, amely a réges régi múltban Marcus Aureliusnak adott nyugtot. A nagy hadvezér ugyanis ott írta filozófiai művét, az Elmélkedéseket. Meglepődött a valamelyes párhuzamon, kicsit tiltakozott is. De mondta volt, hogy úgy néz mindig arrafelé, hogy ez benne van gondolataiban. 
Persze most majd jönnek az emlékírások – nehéz lesz úgy olvasni őket, hogy szó nem esik bennük a Nappali hold galádságairól. Egy részükben csak persze, mert azok sem lesznek könnyű olvasmányok melyekben csakis és csakis erről fognak fröcsögni a mai bátrak. 
Nem lett ő semmilyen értelemben hadvezér; talán a Duna tévé ötlete – igen, jó gondolat volt. Aztán kipöckölődött onnan is, miért ne, szelíd embernek láttam, láttuk, ki tétován botoz; érthetetlen, hogy keveredett a naftalinszagú, keszekusza gondolatú félműveltek közé. Akikkel ha nem is vállalt sors- és gondolatközösséget, sajnos, félszavát sem emelte fel hm... szellemi züllöttségük miatt.
Előszedem az írásait. Évek óta már egy sort sem... bizony, elárvultak a szavai.