A föltámadás szomorúsága
Sorsfordító idők – szoktuk mondani – azok évről évre visszatérő ünnepeink is. Jelentős részük keresztény gyökerű.
Nekem a karácsony a gyermek ünnepe. A születés, a béke, a szeretet – és, ne feledjük, a menekülés, a kétségbeesés ideje is.
A húsvét a tragédiáé, a gyalázaté. Ünnep? Nincs – dehogy nincs – még egy olyan sors a történelemben, mint Jézusé. Millió. De az, ami hozzá tapad, szorosan, megaláztatása, halála, s az azt követő, misztikus feltámadása kiemeli a többi közül.
A napokban egy szépséges képpel emlékeztetett valaki az utolsó vacsorára. A netről másolt kópiát látva megpróbáltam kutatni egy jobb felvétel után – s találtam is egyet, amely talán színhűen adja vissza Leonardo da Vinci festményét, s mutatja a helyszínt, amely a vakszerencsének köszönhetően maradt épen Milánó bombázásakor. Ma a helyreállított teremben egyszerre legfeljebb húsz látogató tartózkodhat, mintegy húsz percig, elvileg nem fényképezhet, vakuval semmiképpen sem. Én természetesen meg sem próbáltam, hiszen profi műtárgyfotósok képeiből meglehetősen sok található. Sajnos, akad mellettük jó néhány túlszínezett, világosított/sötétített is, de ez talán sikerült:
Egy-egy ilyen ünnep kapcsán természetesen képi és írott élmények garmadájából válogat az agyunk. Nem hagyhatom ki Tarkovszkij filmjének, a Rubljovnak egy képsorát: a Keresztút. Egy kocka a filmből és az idézett filmrészlet elérhetősége:
Ha utazunk, készülünk. Mi vár ránk, hol, mit kell keresni, mit érdemes megnézni; leginkább a meglepetéseket várjuk. Ilyen volt a Brera is, tudtuk, tudni véltük – és hirtelen, szinte rejtve, egy beugró, sötét teremben mellbe vág a csoda.
Tulajdonképpen „ismertem”. Mantegna képének egy másolatát-feldolgozását még diákkoromban láttam Pannonhalmán, az apátsági képtárban. Érdekessége a térszemlélet. A Halott Krisztus című képen a festő két(?) különlegességgel is szolgál. Az egyik a perspektíva érdekessége: a holttest ábrázolásánál az enyészpont nagyjából a melle vonaláig csúszik le, a rövidülés teszi pedig – persze ez elsősorban az eredeti szemlélésénél válik egyértelművé – olyan kiáltóvá a szemlélő fájdalmát. A másik a méret: a kép valójában jóval kisebb, mint amekkorának látjuk, alig 60x80 centiméter. És nem olajkép, hanem tempera; Cellini szerint Mantegna soha nem mutatta meg senkinek.
Húsvét. Magával a szóval, különleges tartalmával keveset foglalkozunk. Pedig gyönyörű... egyrészt utal Jézus sivatagi böjtjére, az annak emlékére megtartott negyvennapos böjt hagyományára, és a kevésé ismert fehérhétre is, amely a húsvét utáni napokra és az azt lezáró fehérvasárnapra utal.
*
És semmiképpen nem hagyhatom ki egyik szó szerinti megrázó élményemet, mikor először láttam, hallottam egy amerikai videófelvételt a Monthy Python ottani előadásáról. Van, aki ezt szentségtörésként értelmezheti, éppen most, az Ünnep kapcsán. Bizony, a rendkívüli csapat tiszteletlensége egyes korok értelmezésében sűrűn tetten érhető. Volt is botrány majd minden megjelenésük kapcsán – elég, ha most csak a Brian élete című filmre utalok. Pedig sokat segít a tisztánlátásban, a feleslegességek „lehántásában”. Ez a videó a kőkemény megbízó, II. Gyula pápa és Michelangelo kapcsolatát idézi fel, szarkasztikus, túlzó, sokaknak sértő tartalommal. (De nem az első a szép- és filmirodalomban: Erving Stone regényéből, amely címében a reneszánsz festő, szobrász vezetéknevét viseli, s amit filmen is feldolgoztak, bizony megismerhető a -– persze csak feltételezett – körülbelüli valóság.)
Nem biztos, hogy mindenkinek meg kell ezt most néznie. Én azért ideteszem az elérhetőséget. Gyenge kópia, de magyar feliratos. Én imádom.
Bevallom, a cím sem az enyém. Nagy Lászlóé. Adyról ír hatalmas prózaversében. Erről talán legközelebb.
(A fotókat és a filmrészleteket a netről válogattam.)
