Mama

Édesanyánk, Ráfael Árpádné Borbély Piroska száz éve, 1919 december ötödikén született, Érsekújváron.

Amikor 1990 nyarán feleségemmel visszaköltöztünk Esztergomba, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudtuk, idős korára meglehetősen gyámoltalanná és árvává lett édesapánk hamarosan egyedül marad, szinte naponta állítottak meg az utcán ismeretlen ismerősök, javarészt férfiak, arcukon bizonytalan felismeréssel: „Te ugye a Piroska néni fia vagy?”

Édesanyámról esett szó utána, igen, aki a fél város – ha szabad ezt mondani – tanára volt a Petőfi Sándor Általános Iskolában, amely hosszú ideig fiúiskola volt, csak már a mi időnk, 1960 után lett koedukált.

Itt tanított évtizedeken keresztül, földrajzot és biológiát. Eredendően az érseki tanítóképzőben végzett, a Vízivárosban, a mai Szent Erzsébet iskolatömb egyik épületében, tábla is őrzi a nevét az intézménynek. Aztán szakosodott, Pécsett szerezte meg tanári képesítését. Hogy mikor került a Petőfibe? Gondolom, az ötvenes évek elején, hiszen nálam jóval idősebb férfiak voltak javarészt a megállítók – én pedig hatvanban kezdtem ott a nyolcosztályost. Nyugdíjasként aztán Kertvárosba került, az Arany Jánosba, ahol napközizett, javarészt cigánygyerekekkel, akiket imádott. Mert őszinték, nyíltak és szertelenek voltak - mint például három gyereke közül én.

Hárman voltunk, hárman vagyunk – súlyos történet. Édesapám első felesége belehalt bátyám szülésébe; az ő Piroska húga vállalta, hogy felneveli apám mellett,  majd apámmal együtt, később hozzámenve, s születtünk ebből a házasságból én és húgom, 1949-ben és 1953-ban. De mindig tudott volt, ez nem volt klasszikus szerelmi házasság, inkább egyfajta áldozat. Bele is hasonlottak mindketten, csak ők nem mondták ki ezt, talán még maguknak sem, mint például én annyiszor házasságaim válsága során.

De lehet, hogy tévedek. Apán rajongott anyámért. Fordítva inkább tisztes szeretet és megbecsülés működött.

Gyönyörű gyerekkorunk volt. Esztergom egy csoda, akkor is, most is; átok veri, persze – de hát egy gyerek ezt egészen másképp éli meg. Ha a szüleink családjainak származási helyein, Tallóson, a Csallóközben, vagy Tótmegyeren, Komáromban (Rév-Komárom...) növünk fel, ugyanolyan boldogok lehettünk volna. Mert igazi család voltunk.

Esztergom rejtett zug volt. A katolicizmus elnyomott fővárosa, szokták mondani, amiből persze mi semmit nem érzékeltünk, hiszen szabadon járhattunk templomba, s ráadásul erős családi kötődésünk is volt mindehhez: a Bazilika igazgatója, gondnoka, plébánosa, majd a papnevelde első embere volt évtizedeken keresztül ixedik nagybátyánk, anyai nagymamánk Gyula tesvérének fia, a kanonok Szabó Zoltán. Zoli bácsi... aki a világ egyik legszebb helyén lakott, a királyi várban, a korábban laktanyaépületként ismert, ma lovagteremként funkcionáló, hatalmas, lakásra egyébként tök alkalmatlan épületben, ott volt két szobája, víz, fürdőszoba, toalett nélkül. A Várhegyen a reneszánsz időkben volt víz, valami furcsa gép hajtotta fel, de a „modern” időkben nem volt ott semmilyen sokáig. Na itt lógtunk mi sokszor egész nap.

De az a panoráma... Lakás körülbelül ott volt az akkor szintekkel, ide-oda falakkal osztott, mára teljesen kibontott és gyönyörűen helyreállított épületben, ahol mostanság a Szent Korona másolata áll.

DE hát édesanyám ünnepéről van szó.

Szigorúnak ismert, valójában jóságos és engedékeny asszony volt, néha túlságosan az. Nekem példádul mindent lehetett, a bátyámat féltette, hiszen félárva, mondta, a húgom pedig lány, reájuk ugye... én meg megállok úgyis a lábamon.

Hát, megálltam. Sokszor féllábon, értelmetlen lépesekkel. Ráadásul a sorsbéli elrendelésekben nem hiszek. De, ugye, nem rólam van szó.

Emlékezem, néhány fotó segítségével.

1990-es halála előtt is gyűltek szépen a családban a fényképek, hiszen bátyám megszállott amatőr volt, majd később hivatásos fotósként a legmagasabb poszton zárta pályáját. Volt ugyanis egy MTI... együtt dolgoztam később, újságíróként jó néhány kollégájával, mesterükként tekintenek rá mai napig.

Az első kép legyen egy szabvány családi fotó, érdekessége, hogy elkészítésén apám nem volt jelen, később aplikálta bele magát ügyesen egy igazolvány kép segítségével. Szerintem Eitler-fotó, ott sokat fényképezkedtünk, kiváló szakember volt a Petőfi utcában, az iskolával nagyjából szemközt volt a műterme.

A kép 1954 körül készülhetett, húgom ötvenhármas születésű. Szemem már akkor rosszul állt, bandzsa voltam, aztán tíz éves koromban műtötték, s mivel még nem létezett digitális, lézeres technika, az ollós mesterkedés, hogy a szemgolyóm bal oldalon is a középen legyen, nem sikerült, Bárdy doktor túlhúzta. 

Így lettem kancsal.

Nem baj. Egy szemész főorvos kérdezett rá vagy tíz éve, hogy nekilássunk-e, lehettem vagy hatvan éves akkor. Kérdésemre, hogy lesz-e térlátásom – ami ugye nincs –, nemmel válaszolt. És hozzátette mosolyogva: szebb sem leszek... 

Ebben maradtunk. 

A következő kép egy olyan helyen készült, ahol édesanyám is naponta megfordult: az Úttörőpálya. Biztos vagyok benne, hogy a képen nem látható, a medencétől jobbra két méterre álló épület legszélső terméből figyel kifelé: ott volt ugyanis biológia szakkörének helyisége. A helyszín egyébként az akkori Úttörőház, korábban Kolping-iskola és üdülőközpont a Prímás-szigeten.

Mint minden életrevaló gyerek, megőrültünk a vízért, s akkor még létezett a sima Duna-vízzel feltöltött medence, melyben mondjuk havonta cserélték a vizet, tele volt levéllel, csíborral, kit érdekelt.... – ahol nyarunk felét töltöttük. A másik felét a strandon, a harmadikat a dunai szabadstrandon, a negyediket meg Pilismaróton. Nem biztos, hogy én vagyok ott, középen, a medence túlpartján, lógó, furcsa, hatalmas, felgyűrt szárú gatyában, a víztől felfelé tupírozódott hajjal, mindenesetre nagyon így néztem ki és magamat látom bele a fickóba. Édesanyám meg aggódva figyel...

A medence azóta betemetve, de néhány éve, már az új-új rendszerben megszállott kutatók megtalálták nyomait. A pályán – mi csak így hívtuk – mostanában Neuzer Andrásék rögbi-központja működik. Sok-sok átépítéssel. Egyébként istvános diákként ide jártunk ki tornaórára szinte az egész tanévben.

Jöjjön egy echte családi kép. Kb. hatvanhármas lehet. Rajta világosan látszik, hogy milyen boldog évek voltak azok, mindenek ellenére. Baloldalt édesapám támaszkodik a zongorának, az előtérben előtte édesanyám. Aztán nővére, Jolán néni Dódi férjével, középen az imádott főpap, Zoli bácsi, majd egy pesti rokon, szerintem Dódi testvére, utána húgom és imádott anyai nagymamám. A csodalény a családban, aki soha nem mulasztotta el kifejteni, hogy „Te milyen okos fiú vagy...” szegénykém, ezt az idealizmust!

Közben növögetünk, húgom is érettségizik, a fotó ballagásán készült. Csaba képe, aki kevés felvételen van rajta, mert ugye ő volt mindig a fotós, gépét sem adta ki szívesen kezéből. Nekünk meg természetes volt, hogy ő nyomja, hányszor elhangzott, „Balázska, te csak foglalkozzál az irodalommal”.

Édesanyám, én, húgom, édesapám, nagymamánk, Mamika és Juli, sógornőm.

De Csaba se maradjon ki, persze, keressünk is Róla képet:

A felvétel az MTI-ben készülhetett, egy fotós-verses könyve egy képével, a nagyméretű dia a Pilisben született, Tamás Menyhért költő szonettjeinek egyik párképe. A kötet címe: Rousseau kezét fogom.

Amit most felrakok, csúcsfotó, készítésénél jelen lehettem, de nem biztos, hogy én követtem el. Úgy emlékszem, együtt jutottunk el a Mátrába, a Kékestetőre, az ország csúcsára, nagyjából a hatvanas évek közepén.

Aztán teltek az évek, hazaköltöztünk feleségemmel nagybeteg édesanyánk mellé, apám segítésére. Szüleink tisztességesen megélt esztendők után, különböző, szomorú betegségekben elhaltak.

Maradtunk hárman családjainkban. Kisebb-nagyobb gondokkal és persze büszkeségekkel. A gondok... hozza magával az élet őket. S ha nem hoz az eleget, csinálunk magunknak - ebben én különösen nagy mester vagyok.

De megvagyunk. Bátyám tavasszal a hetvenötöt, én a napokban a hetvenet töltöttem be, húgunk még mögöttünk, de versenyben. Náluk egy-egy felnőtt gyermek, nálunk három, szaporodunk csak-csak. Csabáéknál már van két unoka.

Zárásként egy közös kép hat-hét évvel ezelőttről. 

Hiszem, mindhárman szeretettel emlékezünk ma százéves édesanyánkra, Ráfael Árpádné Borbély Piroskára. 

Léni sír

Nádas Péter kétkötetes esszégyűjteményének bemutatója kapcsán keveredek el egy videóhoz, amely vagy három éve készült és benne Az élet sója című, a literán (litera.hu) naplójegyzeteknek indult, végül esszéregénnyé szélesedett művéről beszélget az író a Jelenkor igazgatójával, Sárközy Bencével.

https://www.facebook.com/NadasPeter.Jelenkor/videos/858274957616383/

Az ember tovább lapoz a neten, újra rákeresek Schwäbisch Hallra, keresek többet a templomról, amely a korabeli sófőző polgárság mellett a jeles mű fűszereplője lett. Így botlom bele kiváló fotók és drónfelvételek után

https://www.youtube.com/watch?v=NDFZ-3uduw0

Marosi Ernő fantasztikus írásába, amely a művészettörténész értő és érző szemével láttatja újra egyrészt a tizenkét hónap írásait, másrészt a dómot, amelyről információkat a netről keres - és talál -, mivel rögtön az elején leszögezi, hogy nem járt - még? - az inkriminált településen.
Az írás az ENIGMA folyóiratban jelent meg:
EPA03329_enigma_no_89_132-137.pdf

Egy jellemző idézet belőle: „Mint már szó volt róla, Nádas Péter könyve nem turistáknak szánt vezető, hanem azoknak a szerencsésen megválasztott építészettörténeti momentumoknak a válogatása, amelyeket mindenekelőtt a bennük megjelenő mentalitás és a folyamatosan felhalmozódó értékek megbecsülése, megőrzése szempontjából vizsgált. Közülük az első a románkori templom „aránytalanul kicsiny, mély és sötét bejárat[i]” csarnokának elemzése. Itt az ember „eltátja a száját, mert tekintetét lenyűgözi a késő gótika minden építészeti pompája és rafinériája, majdhogy egy oszlopba nem ütközik.” Az oszlopon „azon nyomban látszik […], hogy ősöreg kő, idősebb, mint a templom alapja”. Felidézi a hagyományt, hogy ez valaha a szégyenoszlop volt, s „A pogány igazságosság oszlopát a kora román kori építők mintegy bekebelezték, belefoglalták az épület előcsarnokába.” Ezen (t.i. 2014-ben) „hétszázhuszonnégy éve áll” a templom és a város védőszentje, Szent Mihály arkangyal szobra. A nyolcszögű oszlop fölött egy pillérdarab támasztja az előcsarnok régies, vaskos szalagbordával alakított keresztboltozatát ott, ahol a bordák zárókőben egyesülnek. Nem kétséges, hogy a régies, nehézkes hatású kapuzat és előcsarnok-boltozat egy időben épülhetett a boltozati zárókövet alátámasztó pillérrel, amelyet az 1290-re datált, modernebb, korai gótikus angyalalak díszít. Joggal csodálja Nádas e megoldás „építészetileg […] elmés funkcionalitását”, de ez az elmésség az egész elrendezés ikonológiájára is érvényes. A templom védőszentje itt a belépőt fogadja. Mikhaél az, aki „olyan, mint az Isten”, és pillérre állítása a pogány idoloknak a középkori ábrázolásokon közhelyszerűvé vált elhelyezését idézi. Onnan buknak le, amikor a Szent Család Jézust Egyiptomba menekíti, és a pogányság ellen küzdő szentek imáira is. Arkangyaloknak kedvelt tartózkodási helyei a középkorban a tornyok, amelyek éppúgy, mint a magas hegycsúcsok: Mont-Saint-Michel, Le Puy, Sagra San Michele, Monte Gargano legközelebb vannak az éghez. Itt ünnepelhették a sátán legyőzőjét, aki majd a lelkek mérlegelését felügyeli a végítéletkor. Ebben is emlékeztet az igazságtétel egykori funkciójára. A hasonló, de még gazdagabb freiburgi toronyelőcsarnokban az itt folyó, a piaci perlekedések megítélésében szerepet játszó mértékek etalonjait is bevésték a falakba a bíráskodás színhelyén. A zárókövet alátámasztó oszlop a maga idején, a 13. században igen modern építészeti megoldás. Amikor Villard de Honnecourt vázlatkönyvébe egy csillagboltozatos káptalanterem igen korai tervrajza került, csak az alá írt szövegből tudjuk meg, hogy középre nem zárókövet, hanem oszlopot szántak. Még jóval később, Peter Parler prágai fél csillagboltozatként elgondolt előcsarnok-boltozatát is középtámasz hordozza a kettős bejárat közepén.”

Persze az egészet ajánlom olvasásra.

Jaj de jó ez az írás, ami több, mint kiegészítés, amelyhez persze tovább kell keresni másokat is, hiszen a végén ő is említi mindazokat a különösségeket, amelyek Schwäbisch Hall prédikátor-választásának módjáról szólnak. Tudvalevő ugyanis, hogy a település nem fentről kijelölt református prédikátort fogadott eredendően katolikus és díszeitől nem megfosztott! templomába, hanem maga választotta ki többek közül Luther tanítványát,  Johannes Brenzt.  

Emígyen: „ 

Szegény jó Luther, aki inkább fejére idézett császári átkot és pápai kiátkozást, mintsem tanait undorító módon megtagadta volna. A sójáról híres városka tanácsnokai pedig miként ne tudták volna Brenzről, hogy Heidelbergből már alaposan kifelé áll a rúdja. Bizony tudták. Egyenesen ezért hívták a sójáról messzi földön híres és felette gazdag városuk Szent Mihályról elnevezett főtemplomába, amit ma hangzatosan dómnak is mondanak, hogy tartson benne próbaprédikációt. Van a saját városi templomukban egy saját plébánosuk. Legyen végre egy saját prédikátoruk. Ilyen korábban soha nem volt, hogy kipróbáljanak egy teológust. Most majd lesz. Ne Hohenlohe herceg az ő magas lováról, ne is a kegyes püspök döntse el, hogy nekik kit és mit kelljen hallgatniuk minden áldott vasárnap délelőtt. Ha nem tetszik, akkor majd hívnak másikat. Csak akad egy, akinek a beszéde tetszik. Az övék legyen, az ő pénzükért pedig értelmes legyen, azaz ne hordjon össze nekik tücsköt és bogarat a szószékről.

Brenz, akit a korabéli ábrázolatokon latin nevén Johannes Brentiusnak neveztek, mindössze huszonhárom éves volt, amikor megérkezett a próbaprédikációra. Úgymond az egész város ott volt a Szent Mihályban. Annyira kedvükre valónak találták ezt az egyszerű és elmélyedt prédikációt és a tőlük semmiben nem különböző csöndesen határozott embert, aki nemhogy a szégyenletes tudatlanságával, de még a fene nagy tudományával sem hivalkodott, hogy prédikációját rögvest a saját költségükön nyomdába is adták, hogy aztán röplapként terjesszék. Azon nyomban megválasztották a város prédikátorának. És még azt sem gondolták, hogy a megválasztása egy világraszóló tett lenne, habár tényleg még alig fordult elő ilyesmi a kereszténység történetében.”

Nádas Péter: Az élet sója, 12. fejezet. Jelenkor Kiadó, 2016.

És egy, szintén a neten talált, már az öregebb  Johannes Brentiust ábrázoló metszet a prédikátorról:

Az ember olvas, keres, ilyesmiket talál. 

Léni sír? - igen, erről persze, talán, később, ha már kezünkben lesz.

Nem történt semmi?

Életem nagy ajándéka, hogy eljutottam a Globe-ba. A Globe Shakespeare színháza, épült az 1500-as évek végén, ha jól emlékszem az adatra, 1593-ban, aztán leégett az új században, majd újjáépítették, később bezárták, mert az éppen aktuális király prüdériája száműzte a szórakozást. Nem nagy baj, szerzőnk túl volt már életművén. Nyugodtan élt mint nem is tudom, milyen kereskedő Stratfordban. Igazán olyan nagyon, mint hírlik, műveivel sem törődött, voltak kollégák, utódok, akik összeszedték, s megjelentették őket. Javukat hibásan, hiányosan, volt ami elégett, van, amit súgópéldányokból, kalózkiadásokból szedtek össze – ez van. Így is süt mindegyikből a zsenialitás. Pedig hát ő valójában mesterembernek tartotta magát. Nemes anyaggal dolgozónak, igaz – a nyelv, az angol-európai történelem –, de mesterembernek. Ránk is köszönnek azok több drámájából, a Julius Caesarból, a Szentivánéji álomból.

A londoni Globe, amit most ismerünk, új, sőt, ha létezik még ez a fogalom, legújabb kori építmény: az 1990-es években született újjá, egy amerikai színész kezdeményezése alapján, nagyjából! azon a helyen a Temze partján, ahol az eredeti állt. Nagyjából úgy is néz ki. Gyűjtött, adományokat szerzett, sokan segítettek, nevük az épület körüli kőlapokon.

Ilyen lehetett hajdanán:

Nagyjából persze: a mai föld alatti szintjén kiállítás, próbatermek, műszak, játszótér, azaz gondolom téli színpad található, fölötte van a nádtetős kópia, a szabadtéri, „állós” nézőtérrel, a fedett ülőgalériákkal, a rém egyszerű, két oszlopos, erkélyes! színpaddal. Közepén széles nyílás, javarészt ezen át mozognak a színészek.

De mikor először belép ide az ember, megáll benne az ütő.

Délelőtt volt, mikor ott jártunk, turistacsoportok, a színház emberei viszik őket körbe, fenn a színpadon éppen szerelnek valamit, takarítanak, később próba is van, lenn zajongás, nevetés, minket egy fiatal színész kalauzol, majd ültet le, s bár szavát nem értem, döbbenetes erővel és lelkesedéssel mesél javarészt fiatalokból álló hallgatóságának.

Lányunk érti, teljesen odavan tőle. Tulajdonképpen mi is, hiszen korábban is, ma is csodák születtek itt.
Összefolyik fejemben jó néhány ottani színházi élmény - amelyeket nem a helyszínen, hanem közvetítésben, videón láttam. Amelyek egyszerre adták vissza a kor levegőjét, a régi-mai Globe sugárzását, s túlemelkedve a hagyományos színházi közvetítéseken, mindazt, ahogyan játszanak a színészek, s ahogyan, mint ha ötszáz évvel korábban élnénk, a közönség reagál. Tulajdonképpen mai napig azt hiszem, ott, a helyszínen láttam a Szentivánéji álmot, a Macbethet. Pedig nem.
Az előbbi élő közvetítés volt, neten, az utóbbi felvétel. A vidám forgatagot memóriámmal és a kezemben lévő drámaszöveggel kísértem, a véres tragédiát feliratosan közvetítették. Mindkettő fenn van a  YouTube-on, sűrűn előveszem őket. Amikor kinn jártunk, a Titus Andronicus ment, jegyet nem kaptunk. Hiszen állandó a teltház, mint minden jóravaló játszóhelyen.

Már nem tudom, nem próbáltuk, vagy nem jutott... Körben, kívül, az épületen plakátok,  mindegyik ajánlott darabot jó lett volna látni!

A birnami erdő

„HARMADIK JELENÉS: 

Légy oroszlánszívű és magabiztos,

Sértés, fenyegetés, vagy pusmogó

Összeesküvés ne érdekeljen.

Nem győzhetik le soha Macbethet,

Amíg Birnam Nagy Erdeje nem indul

Ellene, Dunsinane magas hegyére.

MACBETH:  

Az pedig sosem lesz:

ki hívja be a fákat katonának,

Ki mondja: „gyökerek, díszlépésben

Ki a földből?” Ez édes jóslat, jól van.

Ti lázadó halottak, maradjatok

A sírban, míg Birnam fái meglódulnak,

Macbethünk pedig a főhelyen

A természettől bérli életét.

Idő adósa, de csak mint bárki más.

Ám szívem dobban, egyet kérdezne még:

Királyok lesznek-e majd Banquo sarjai?

MINDEN BOSZORKÁNY: 

Ne akarj többet tudni.”

Idézet Kállay Géza fordításából.

A budapesti Örkény Színház Stúdiójának pódiumán semmi vér. Négy ártatlan, múzeumi teremőr fogad minket, akik a keretjáték során még a mobilunk elnémításával is foglalkoznak, s míg lassan leülünk helyeinkre, szórakoztatnak mindenfélével, pletykával, mesékkel, a középen trezorban kiállított – hangsúlyozottan a Szent István-i korona! – történetével, ikonográfiájával, ötvösmunkájával, alsó, felső részeivel, még a zűrzavaros ideológiahalmazzal is, ami az évszázadok során hozzáragadt, s egyszerre benne vagyunk a drámák drámájában. Elfogy a fölös szó. A Macbeth ugyanis az a döbbenetes mű, amelyről szinte lehetetlen beszélni. Szerintem legjelentősebb Shakespeare-tudósunk, Géher István is úgy kezdi értelmezését nevezetes Olvasókönyvében, hogy nincs kedve, ereje, tehetsége róla szólni. Aztán persze...

Azt írom, a legvéresebb. Igen, hiszen alapjaiban az, s a kor szerette is ezért. Az egyik élményem a Globe-é – a legvéresebb az ő előadásukban. A néző belépésétől, a mű első pillanatától kezdve véres színfalak előtt játszódik... Shakespeare, tudjuk, nemigen használ díszletet, inkább a jelmezek árulkodhatnak, a Globe-ban sincs, a Macbethnél „mindössze” egy véres paraván kerül a meglévő alapháttér elé:

A falakon rászáradt vér, friss vér, minden véres, a szereplők, a ruhájuk, a... a lelkük:

A budapesti  Macbeth a szavak naturalizmusával él „mindössze”. És, ne feledjük,  szerzője értelmében vett „játék”, hiszen négy teremőr időűző játékával indul a tragédia, négyen játsszák a több féle fordításból összegyúrt, a keretjátékkal „megbolondított” drámát. 

Döbbenetesen. Lehetetlen, pedig lassan el kell felejteni, vagy „raktárba kell tenni” korábbi emlékeinket a klasszikus színjáték-világból.

Ezen a képen Sinkovits Imre Balázs Samuval a Macbethben, ötvenes, vagy inkább hatvanas évek lehet. Ez pedig az Örkény előadása, ma, Pogány Judit és a címszereplő, Boris-Balogh Máté egyetemi hallgató..

Érdekes, két napra rá elfelejtem a keretjátékot, pedig még olyan abszurd húzások is gazdagítják, hogy a szünetben Bach-partiták gordonka-játéka közben egyfajta jelzett lakomán látnak vendégül minket a színészek, ahol egyszer csak a Csárdáskirálynő legnyúlósabb és leggiccsesebb  betétdala (Emlékszel még...) csendül fel Lady Macbeth és párja ajkáról...
Aztán benn már az őrület őrülete folytatódik. Döbbenetes mű, kihűl a gyomor, reszket az agy - és mégis, van aki, kacag, nevet. (Legfrissebb megfigyelésem, hiszen jó néhány év kimaradt színházjárásilag, hogy manapság sokan szó szerint szórakozni jönnek, mint a Vidám Színpadra hajdanán. De hát Shakespeare célja is ez volt, biztosan én tévedek, ha zavar, hogy vihognak, mikor...)
És végig azt érzem, nem történt semmi. Eltelt négyszáz év és semmi. A hatalom, a régvoltban, ma egyaránt édes. Még ha vérrel, csellel, hazugsággal megszerzett is, édes. Őrületbe visz. Nem kell keresni az áthallásokat, nem kell a jelenhez passzítani, a hatalom vágya örök.

Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Van, aki felpróbálhatja a koronát, van, ki nézegetheti. Sokadmagával vagy éppen egymagában. Aztán... de mit féljünk, az erdőtől se, ami ugye, sosem indul meg.
Vagy mégis.

*
Tudom, minden netes képnél ott van:
 A képek szerzői jogi védelem alatt állhatnak 

Csak nem lőnek le...

Egy nagyon fontos könyvről

Már középiskolásként elvarázsolt Thomas Mann, ebben többek közt közrejátszott egy óriási színházi élmény is: Láthattam a Marió és a varázsló körszínházi színpadi változatát, Latinovits Zoltánnal és Kozák Andrással a főszerepekben; a kicsi, városligeti alkalmi színházban, egy BNV kiállítási pavilonban, tőlünk néhány méterre játszottak a színészek. Játszottak? Rossz szó, nincs jobb. Döbbenetesek voltak mindketten. 

Thomas Mann már élmény volt, az alapnovellán túl olvastam A varázshegyet, a Tonio Krögert, a Buddenbrookot, novellákat, a Halál Velencében címűt, amely azonnal elvezetett Mahlerhez is; a Kirk Bogarddal készült remek Visconti-filmet nem ismerhettük még, 1971-es.

Bár már mindennel (?) tisztában voltunk (elméletben...), ami a szexualitás legnagyobb titkait illeti, tudtunk a homoszexualitásról is, piszkálódás és gúnyolódás szintjén, azt, hogy közöttünk lehettek volna melegek, soha nem is feltételeztük. Tabu volt.

Akkor ezt még nem kapcsoltuk közvetlenül az íróhoz; sőt, igazában nem is igen foglalkoztunk vele. A Mario esetében igen rejtetten feltételezhető az azonos neműek közötti vonzalom, a Halál Velencében már nyíltabban sugallja - de én akkor sem kapcsoltam még össze fejemben ezeket a fogalmakat.

Jóval később, mikor olyannyira belebolondultam Nádas Péter írásaiba, kezdtem valamit sejteni erről a nehezen kontrollálható viszonyulásról. Mert ő bizony igen sokszor ír Thomas Mann különösségéről, vonzalmairól, a maga bizonytalanságairól - legutóbb éppen a Világló részletekben mondja el, hogy sokáig sejtelme nem volt a szexualitásról és a melegekről; nem érdekelte kiskamaszként sem; s egyszerűen nem értette, miért nevetnek rajta harsányan és gúnyolják ki a szülei, mikor bejelenti, hogy balettra szeretne járni. „Hiszen azok mind...” nem értette a homokos szót, gondolom, ezt a kifejezést használhatták a szülei. Vagy mást? Durvábbat? 

Eleve a szexuális felvilágosítás eszméletlen tévútjai... szintén Nádas, a Párhuzamos történetekből: mikor megrajzolja a német fajbiológushoz látogató Auenberg Imola magyar grófnő alakját, aki bár fiktív személy, de Horthy Istvánnét, született Edelsheim-Gyulai Ilonát idézi. Ő itt, a regényben egy szintén fiktív személy, Horthy Mihály jövendőbelije, s fiatal lány létére, azzal együtt, hogy részben falun nő fel, hogy tisztában van az állatvilág szaporodási titkaival, semmit nem tud az emberi kapcsolatokról, az emberi testiségről, aki prüdériájában a jövendőtől retteg: „A Mihály iránt táplált, az illendőség által jórészt tehetetlenségre ítélt vonzalom igen gyakran fizikailag ingatta meg, hosszú percekre megszédítette. ... Olykor elég volt gondolnia Mihályra, hogy széket vagy vizet kelljen kérnie. Akárha nem egészen lenne ott, ahol van. Nem ő lenne, aki a másikat látja és érzékeli. Tudata váratlanul azt állítaná, hogy a testi vonzalomban érzékeli azonos lényüket, holott tudja jól, hevesen tiltakozott a saját gondolata ellen, hogy ez csak érzékcsalódás, nem lehet más, tévedés.”

Kicsit hosszú bevezető.

Néhány perce tettem le egy igen fontos könyvet. S bár évtizedek teltek el az első Thomas Mann-élmények óta, már olvastam az igencsak szűkös magyar naplóválogatásokat is, sokat róla magáról, furcsa személyiségéről, ez a különleges családregény megdöbbentett. A Mannok, Tilmann Lahme munkája rengeteg dokumentumra épülve mutatja be a Nobel-díjas író családjának életét. Amely kibogozhatatlanul összeforr a XX. századdal, a németséggel, az első világháborúval, az emigrációval, amerikai évtizedük történeteivel, a művekkel, azok születésének körülményeivel, a hat Mann-gyerek végletesen ellentmondásos alakjával, furcsa életükkel.

A legvonzóbb Katia Mann, aki utolsó éveiig összefogja a családot, s első és legfontosabb célja a Varázsló - legtöbbször így hívják szembe is és háta mögött is az írót - nyugalmának biztosítása, mert tudja, hogy hatalmas tehetség; mindent a vállára vesz, amit Mann el is fogad. Önző módon, belemerevedve saját magáról alkotott zsenialitásának képtelenségébe. 

A hat gyerek... észvesztő. Egyiket sem tudom szeretni. Önzés, kisebbrendűségi érzés, félénkség, tehetség, tehetségtelenség és tehetetlenség, gyávaság, hősködés - és ráadásul mindenki ír. Még az anya is, töménytelen mennyiségű levelet, élete végén memoárt. Mindenki ír, meg színházat csinál. Meg folyóiratot. Filmet. Sokszor alig vannak tisztában azzal, mi történik a világban, néha egyáltalán nem értik, vagy éppen túlértékelik a szerepüket. Világháborús bukás, weimari köztársaság, születő nemzeti szocializmus, fasizmus, Anschluss, Csehország bekebelezése, újabb világháború, Hitler, emigráció a még szabad Európába, majd Amerikába, csehszlovák állampolgárság, majd amerikai, svájci, végül...

És az életüket meghatározza a Varázslótól való szellemi és anyagi függés, ami nehezen kompenzálható, ajzószerek érte és ellene, gyógyszer, altató, élénkítő, narkotikum, alkohol, nők, férfiak, biszexualitás, homoszexuális kapcsolatok, egy részük titkolt, más részük nyíltan felvállalt... és még valahol a távoli zsidó családi szál réme? valósága? 

És mellé persze családi életük - ha van - káosza, szerelmi életük - ha van - zűrzavara, iskolák, egyetemek, zene, szeretők, feleségek, férjek, gyerekek; ellenségek, szerkesztők, kiadók, legendagyártás, az állandó pénzprobléma, a szülők tarhálása, a „Nekem jár!” követelése, egy vékony szálon a szintén író Heinrich Mann, a varázsló bátyjának bizonytalan sorsa. Aztán a befogadó Amerika háborús szerepe, 1945 utáni kommunista-ellenessége, -üldözése, majd a visszatérés félig, végül egészen Európába. A kettészelt, legyőzött, megalázott ország és nép... néha felfoghatatlan, micsoda kényszerek, erkölcsi megalkuvások, undorok és ellenkezések határozzák meg leghétköznapibb huszonnégy óráikat is. És persze az a végtelen erő, ahogyan ennek a „fejlődésregények” a szerzője beleássa magát nem csak a művekbe, azok születésének, megjelenéseik körülményeibe, hanem a többiek írásaiba is, hiszen az apa életműve mellett mind a hat Mann-gyerek dolgait is ismernie kell.. Szinte szóról szóra. 

A szakirodalomban olvasom, hogy a németség sokáig - tán még ma sem - tudott igazán mit kezdeni ezzel az életművel. Rengeteg kiadás, millió példány, de valahogy mégsem - miért? Most talán közelebb vagyok a miérthez. 

Amit persze nem tudok megfogalmazni.

A fotókat a netről gyűjtöttem be.

A föltámadás szomorúsága

Sorsfordító idők – szoktuk mondani – azok évről évre visszatérő ünnepeink is. Jelentős részük keresztény gyökerű.

Nekem a karácsony a gyermek ünnepe. A születés, a béke, a szeretet – és, ne feledjük, a menekülés, a kétségbeesés ideje is.

A húsvét a tragédiáé, a gyalázaté. Ünnep? Nincs – dehogy nincs – még egy olyan sors a történelemben, mint Jézusé. Millió. De az, ami hozzá tapad, szorosan, megaláztatása, halála, s az azt követő, misztikus feltámadása kiemeli a többi közül. 

A napokban egy szépséges képpel emlékeztetett valaki az utolsó vacsorára. A netről másolt kópiát látva megpróbáltam kutatni egy jobb felvétel után – s találtam is egyet, amely talán színhűen adja vissza Leonardo da Vinci festményét, s mutatja a helyszínt, amely a vakszerencsének köszönhetően maradt épen Milánó bombázásakor. Ma a helyreállított teremben egyszerre legfeljebb húsz látogató tartózkodhat, mintegy húsz percig, elvileg nem fényképezhet, vakuval semmiképpen sem. Én természetesen meg sem próbáltam, hiszen profi műtárgyfotósok képeiből meglehetősen sok található. Sajnos, akad mellettük jó néhány túlszínezett, világosított/sötétített is, de ez talán sikerült:

Egy-egy ilyen ünnep kapcsán természetesen képi és írott élmények garmadájából válogat az agyunk. Nem hagyhatom ki Tarkovszkij filmjének, a Rubljovnak egy képsorát: a Keresztút. Egy kocka a filmből és az idézett filmrészlet elérhetősége:

https://www.youtube.com/watch?v=2am9SUSi6Ek

Ha utazunk, készülünk. Mi vár ránk, hol, mit kell keresni, mit érdemes megnézni; leginkább a meglepetéseket várjuk. Ilyen volt a Brera is, tudtuk, tudni véltük – és hirtelen, szinte rejtve, egy beugró, sötét teremben mellbe vág a csoda.

Tulajdonképpen „ismertem”. Mantegna képének egy másolatát-feldolgozását még diákkoromban láttam Pannonhalmán, az apátsági képtárban. Érdekessége a térszemlélet. A Halott Krisztus című képen a festő két(?) különlegességgel is szolgál. Az egyik a perspektíva érdekessége: a holttest ábrázolásánál az enyészpont nagyjából a melle vonaláig csúszik le, a rövidülés teszi pedig  – persze ez elsősorban az eredeti szemlélésénél válik egyértelművé – olyan kiáltóvá a szemlélő fájdalmát. A másik a méret: a kép valójában jóval kisebb, mint amekkorának látjuk, alig 60x80 centiméter. És nem olajkép, hanem tempera; Cellini szerint Mantegna soha nem mutatta meg senkinek.

Húsvét. Magával a szóval, különleges tartalmával keveset foglalkozunk. Pedig gyönyörű... egyrészt utal Jézus sivatagi böjtjére, az annak emlékére megtartott negyvennapos böjt hagyományára, és a kevésé ismert fehérhétre is, amely a húsvét utáni napokra és az azt lezáró fehérvasárnapra utal.

*

És semmiképpen nem hagyhatom ki egyik szó szerinti megrázó élményemet, mikor először láttam, hallottam egy amerikai videófelvételt a Monthy Python ottani előadásáról. Van, aki ezt szentségtörésként értelmezheti, éppen most, az Ünnep kapcsán. Bizony, a rendkívüli csapat tiszteletlensége egyes korok értelmezésében sűrűn tetten érhető. Volt is botrány majd minden megjelenésük kapcsán – elég, ha most csak a Brian élete című filmre utalok. Pedig sokat segít a tisztánlátásban, a feleslegességek „lehántásában”. Ez a videó a kőkemény megbízó, II. Gyula pápa és Michelangelo kapcsolatát idézi fel, szarkasztikus, túlzó, sokaknak sértő tartalommal. (De nem az első a szép- és filmirodalomban: Erving Stone regényéből, amely címében a reneszánsz festő, szobrász vezetéknevét viseli, s amit filmen is feldolgoztak, bizony megismerhető a -– persze csak feltételezett – körülbelüli valóság.)

Nem biztos, hogy mindenkinek meg kell ezt most néznie. Én azért ideteszem az elérhetőséget. Gyenge kópia, de magyar feliratos. Én imádom. 

https://www.youtube.com/watch?v=3jAKSxe8kFI

Bevallom, a cím sem az enyém. Nagy Lászlóé. Adyról ír hatalmas prózaversében. Erről talán legközelebb. 

(A fotókat és a filmrészleteket a netről válogattam.)

Születésnapra

Mostanában arra riadok hajnalban, hogy beszélek. Automatikus beszéd ez; vers. Mondom, amíg tudom, az első, felidézett sor még az álomból jön. Aztán megpróbálom összerakni. Honnan? Mitől? Miért?
„szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz” – kinyitom a szemem, alig hajnalodik…
Aztán összeáll. Ez a vers, bizony, beleégett az agyamba.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Ahogy telnek az évek, úgy fogy az emlékezet. De van, ami hosszan megmaradt. Ez a vers is. Különleges forrás; katonatársam, majd főiskolán csoporttársam volt Nagy István, Hell Pista, aki bizony nagyon otthon volt a versirodalomban, úgy is indult, jó költőként. És úgy tudott verset mondani, ahogyan kevesek. Befelé forduló tűnődéssel. Ezt is tőle ismerem.

Kiskőrösön, a laktanyában két helyen lehetett elbújni. Az egyik volt a rajzterem, ahol a különböző transzparensek készültek; érdekes, semmire nem emlékszem belőlük, pedig állandóan kenték a fiúk a plakátokat. Itt nemigen zavart meg bennünket valami mániákus altiszt. A másik hely a focipálya volt, amit körbe vett egy másfél méter magas töltés; annak a pálya felőli oldalában heverészve el lehetett tűnni a kíváncsi feljebbvalói tekintetek elől; ha pedig valaki jött, mondtuk, nézzük a meccset – valakik mindig kevertek a pályán, saját csapatunk volt – illetve kaptuk elő a bőrt és rúgtuk, amíg ott ólálkodott valaki. De, mondom, ezeken a helyeken nemigen zavartak.

Egy alkalommal ballagok ki ide, s beszédet hallok. Különös beszéd. Mintha próza lenne…

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

De nem az. Versbeszéd. Nem ismertem, különös című: Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak. Nos, ezt tudta nagyon Pista. Mondani és vele különleges hangulatot kelteni. Egyébként a magyar költészetben mindig ez a legnagyobb csoda, amikor tudom, hogy verset hallok, de nem tudom, ez éppen mitől az. Mert a vers nem (csak) rím, ritmus, kötelező szótagszám, versláb, időmérték – nem. Egyetemi utóképzésen hallottam egy verstan-tanárunktól: „A vers kötött beszéd.”

Kötött, nem csak ritmikailag, szerkezetileg. Fukarságban, pontosságban is. Hogy nincs benne fölösleg. Meggyőződésem – valahol ezt igen alaposan ki is fejti Orbán Ottó, vajon hol… – hogy úgynevezett szabad verset is csak az tud írni, aki igencsak megismerte, megtanulta és használta a korlátokat. Amelyek nem kötöttségek, hanem tartalmi, érzelmi, formai, szerkezeti eszközök. Én például ezért hagytam abba a próbálkozást a versírással, mert ez nem ment. Nem tudom, mi a tanulható és mi nem. Egyébként is, mára már újra hadilábon állok mindezzel: forma, versláb, időmérték, jambus… ez hiányzott nekem a vershez.

Egyébként a próza is kötött beszéd. Ezért szeretem az Úti leveleket is. Nincs bennük fölösleg. S hogyan szól Petőfinél versben a kötött beszéd, arra egy példa: 

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.


Az idézet előtt is, utána is egyértelműen lírai elemek állnak, prózában furcsák lennének: Boldog órák szép emlékeképen/ Rózsafelhők usztak át az égen.
Az idézett versbeszédnek a lezáró, átvezető két sora már ismét vers, prózában már-már édeskés –lenne: Lelkem édes, mély mámorba szédült/ A természet örök szépségétül.
Ennyit mára, a születésnapra. Később majd az utazásokról, melyekre a kicsi, kék-szürke JA-kötetet mindig vittem magammal.

*

(A versrészleteket természetesen eredeti írásukkal közlöm. A fényképet én készítettem Marton László szobráról. Érdekes, nem tudok több jó József Attila-szoborról. Ez is kicsit túlméretezettnek tűnik, s félek, kevesen tudják, miért ilyen és miért éppen itt áll. De van. És ez jó. Mégsem állt fel és sétált el a szoborkollégával, Károlyi Mihállyal – by Parti Nagy Lajos.)

Bruegel, Bécs

Mindenről Seregi András tehet. Habár kölyökkorunk óta biológusnak készült, igen sok minden érdekelte. Rengeteget jártunk moziba, imádta szétszedni a filmeket. Kivesézni – mondta. A Nagyítást nyolcszor néztük meg – csak azért nem többször, mert ennyi volt Esztergomban a maximális vetítésszám.

Egyszer furcsa képeket hozott. Festmények. Tulajdonképpen gőzünk sem volt, mi az, de csodálkoztunk (és hátborzongva nagyokat röhögtünk) a sok furcsa állaton, emberen, állatemberen, tűzön, lángokon, vízen, poklon. Hieronymus Bosch volt.

Esztergom templomaiban unalmas barokk festmények voltak/vannak csak, a Bazilika XIX. százada tök érdektelen volt nekünk, bár szinte naponta ott jártunk; a Keresztény Múzeumot alig ismertük. De volt ott egy kép, az mindig elgondolkodtatott. Jan Wellens de Cock munkája, németalföldi festő, a katalógus szerint az 1520 utáni évek valamelyikében készült, Antwerpenben vagy Leidenben, rajta Bosch világát idézi figurák.

Sok-sok év telt el; útjaink szétváltak, Seregi végzés után Svájcba került – igen korán, igazságtalanul fiatalon vitte el ott egy infarktus. Lassan harminc éve.

Azóta... valamikor Groningenben megláttam egy Bosch-albumot, ritka A3-as méretben, féláron. Mellette egy Bruegel. Mindkét festőnél szinte a teljes életmű, sok-sok rajzzal, metszettel. Megvettem, hazahoztam őket. Sűrűn kézbe kerülnek. Európát járva a nagy múzeumokban elsősorban mindig ezt a kort kerestem, a XV.- XVII. század világát, a robbanóan gazdagodó Németalföld festészetét.

Bosch, ördögök, szellemalakok – jutott eszembe rögtön, mikor híre jött a bécsi Brugel-kiállításnak. Január ötödikén kijutottunk. Előtte még egy gazdag, itthoni előadás, mindentudó Vergiliusunkkal, Studiolummal, aztán jött Bécs. Hóban, fagyban, kerülőkkel, az utolsó másodpercekben beesve a kijelölt időablakunkban: sikerült.

A rendezésről nem akarok beszélni, profi, a tömeg kivédhetetlen, az életmű háromnegyede a a falakon, a tárlókban, festmények, rajzok, néhány kép a szinten kiváló gyerekeitől, kortársaktól, a szükséges félhomány, kiváló világítás – ilyen mennyiségben, ennyire töményen sosem lesz többet. Csalódást csak az okozott, hogy Ikaros bukását nem adták kölcsön a belgák; emellett, ugye tudjuk, az egyetlen budapesti Bruegel, Keresztelő Szent János prédikációja sem érkezett ki. Hogy a brüsszeli kép miért nem jöhetett, nem tudom, a pesti körüli viták eléggé ismertek: a kép tulajdonjogára ugyanis bejelentette igényét a Batthyányak németújvári várát és annak tárgyait kezelő alapítvány, illetve annak egyik fenntartója, Burgenland tartomány – olvashatjuk a sajtóban. Hogy emiatt-e, vagy más okból, a kép a Hősök terén, a Szépművészetiben maradt.

Személyes szerencsém, hogy az Ikarost kétszer is láthattam eredeti helyén. Meg persze az is, hogy Bruegelt a Bécsbe járó magyar múzeumlátogató jól ismerheti, hiszen nagy képeiből több is a Kunsthistorischesben van. Ha oda megyünk, vele kezdjük, s zárásként mindig oda keveredünk vissza.

Persze: a meglepetések teszik igazán izgalmassá a tárlatot. A „nagy” Bábel tornyának párja Rotterdamból.

Egy nappal Vízkereszt előtt egy másik ismerős: a Háromkirályok londoni darabja.

A hideg világ varázslata a Téli vadászaton – amivel először filmekben találkozhattunk, Tarkovszkij Solarisában és a Tükörben. 

Az Évszakok-sorozat Prágában és New Yorkban lévő példányai. A saját rajzok és a kortárs rézmetszők kópiái. A Gyerekjátékok, a Flamand közmondások, a Betlehemi gyerekgyilkosság, a Parasztlakodalom, Paraszttánc. És a millió, apró részlet, amelyek felismeréséhez sokszori látogatás sem elegendő; marad a könyv, a net – hiszen igen sok, elég jó fotó van a világhálón a festményekről. Más kérdés, hogy a színhűség néha kiabálóan hiányzik.

És a mindig megismétlődő csoda: a Keresztvitel. Hatása döbbenetes. A „főhelyszín”, mint a Saulus öngyilkosságánál, az Ikarosnál, valahol a háttérben, apró alakok, a két lator már a saját keresztjén. Máriát és kíséretét, odébb a keresztet épp elejtő Jézust közelebb látjuk, köröttük néhány riadt arc, odébb pedig az Élet. Még két olyan figurát is találok, akik, mint egy mai fotón, jókedvűen szembenéznek a festővel – a nézővel.

Furcsa mód alacsonyan, duplafalú üvegvitrinben – tárlatvezetők a kép hátánál állva alapvető műszaki problémákat magyaráznak –miatta (is) hamarosan újra Bécsbe kell utazni, bontás után, mert talán ez előtt a kép előtt áll a legnagyobb tömeg. Jó néhány tudósításban azt láttuk, egy-egy kép előtt három-öt látogató – itt, most, ennél: legalább harmincan. Nincs, persze, lökdösődés, ízetlen megjegyzések, de elmélyült figyelemre sincs mód. Sokan vagyunk. Sűrű a magyar szó is, de persze igazi bábeli hangulat: orosz, francia, kínai, japán, amerikai vendégek. Sűrűn veszik elő a telefont, fotóznak, legtöbbször vaku nélkül, van, aki tableten rögzít mindent. Korábbi hírek szerint még a női kistáskát sem engedték bevinni. Mára, úgy látszik, elfáradtak. Kevésnek tűnik a teremőr, feszültek, idegesek. Sokszor szólal meg a riasztó, a mutogató karok belenyúlnak a láthatatlan védőfénybe.

(A fotózást nem értem. Reménytelen. A shopban különböző árú kiadványok sora, könyvek, plakátok, kasírozott másolatok, képeslapok, használati tárgyak, kendők, bögrék, tollak Bruegel-lenyomatokkal, sőt, még egy játékmackó is talán épp a Téli vadászat motívumaival hasán, hátán… üzlet, nem baj.)

És: a Pokol. A földi és a túlparti. A Halál és a megbocsátás. A meg nem bocsátás. A boschi borzalom. Csontvázhadsereg. A Hal. A Háború.

A legrosszabb időben mentünk, egy hete jelezték a hóesést, buszunk kétszer is beragadt az autópályán, hókotró egy, azaz egy darab a határig; visszafelé látjuk a karácsony után Nyugatra kiutazó vendégmunkások végtelen kocsisorait…

Itthon előveszem a nagy albumot. A németalföldiek rejtélye. Németalföld rejtélye.

*

A festmények fotóit az internetről, szabadon felhasználható helyekről vettem le. A filmkocka a Tükör című film standfotói közül, a zárókép az index.hu oldaláról származik. Ritka pillanat: nem ennyien voltak, sokkal többen álltak egy-egy kép előtt.