Bergman


Ha feljövök a Hálóra, a kötelező körök (posta, face, hírek, képek) után mindig a YouTube-nál kötök ki. Ajánlatok sora, általában hasonlóakat dob fel, amik korábban érdekeltek. De most itt egy Bergman-beszélgetés részlete, úgy tűnik, a BBC-s interjúból, utolsó évei, Fårö-sziget.
Négy-öt perc, vetítőterem, egy filmjéből idéz egy beszélgetést Istenről, majd ugyanezt a témát folytatja az interjúkészítővel. Aztán lemezjátszója előtt ül, zenét hallgat, közben a tenger képei, hullámai ablaka előtt.

Ma is megdöbbenek ennek a fantasztikus nyelvnek a zenéjétől. Tulajdonképpen azt sem tudom, amit most hallok, svéd-e, norvég-e, gondolom, magától értetődő váltással beszélte őket. De inkább svéd lehet; anyanyelvén tud az ember igazán őszinte lenni.
Nemcsak az egyik legnagyobb volt, aki persze Tarkovszkijt maga elé emelte, mondván „ ... ő végtelen otthonosan mozgott abban a világban, ahová mi csak pillanatokra tekinthettünk be. (Tarkovszkij utolsó filmjét, az Áldozathozatalt itt, ezen a szigeten forgathatta, Bergman legjobb színészeivel).
Az elengedett és elvesztett lehetőségek egyike volt a svéd nyelv. Egri főiskolás koromban még tankönyvet, társalgási zsebkönyvet is szereztem – aztán nem lett belőle semmi, eleget kínlódtam egyébkétn is egyik szakommal, az orosszal. Lusta is, link is voltam... Akkor mentek itthon legfontosabb filmjei, az „alapozómunkák”, a Trilógia (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend). A Rítus is, a Szenvedély is, a Suttogások, sikolyok már talán később került be. Mindent megnéztünk a templommoziban, a Bródyban.

Bergmannal, Fellinivel, Tarkovszkijjal, Antonionival mintha véget ért volna a film legfontosabb korszaka – mondom ezt akkor és nyilván nagyon hányavetin és igazságtalanul, amikor, évtizedekkel később, megérhettem A Saul fiát. Nem, nem (csak) a nagy díjak miatt, nem. Ezt a filmet mindenek elé helyezem. Több, mint egy szellemi–technikai alkotás. Kibeszéletlen történelmünk, lelkiismeretünk – nincsenek rá szavaim.
És aztán, persze, Bergmannál a sorban érkező, óriási élmények. A varázsfuvola, a Fanny és Alexander, a Jelenetek egy házasságból, az Őszi szonáta, a – és még sorolható, sorolható.
Nagyon nagy élmény ez a néhány perc is. Akit érdekel, nézze meg. Bergman's Wisdom címen megtalálja.

Búcsú

Pacos, miszerint Paczolai Imre gimnáziumi énektanárunk a városi kórusfesztiválra 1966, 67 körül úgy tanította be az előadandókat, hogy egy székre a az első sor mellé ültette Szentkirályit, kezébe adta fantasztikusan szép gitárját, s énekünket Karcsi kísérte. Gyönyörű volt, és annak is hallottuk.
Pacos fantasztikus ember volt – személyiségének nagy szerepe lehetett abban, hogy Karcsi zenész lett. Úgy lett nagy zenész, hogy elsősorban matematikus akart lenni. Jó matektanár. Sikerült mindkettő. Ismerünk egy másik matematikust, aki úgy tudott jó íróvá válni, hogy, habár kényszerből végezte a nem tanári matekot az ELTÉ-n  – éppen Karcsi évfolyamtársaként – az egzakt tudás egy életre meghatározta prózai munkáit. Esterházy Péter, hát persze. 
Alig öt hétre rá, hogy elment, Karcsit is temetjük.
Legkevesebb négy, hat éves korom óta ismerem. A megoldás Pilismarót. Ott nőttünk fel, a parton; nyaranta egy bandában úsztunk, eveztünk, fociztunk, pecáztunk, énekeltünk. Egy viharban úgy ment kettőnkkel a sátorlapos vitorlával a kenu fel Szobra, ár ellen, folyással szemben, hogy attól tartottunk, vagy beleveszünk a háborgó vízbe, vagy jobb híján belefutunk a tiltott határzónába. De megúsztuk. 
Aztán jött az I. István Gimnázium. Igen, a nevezetes, ahová már a gyerekeink jártak, amikor a gazember városvezetés szétverte 2007 körül. Bele is gebedtünk sokan. 
Érettségi után sereg, majd kinek egyetem, kinek főiskola, tanítóképző, első munkahely. Szerelmek, új barátságok, csalódások, tévedések, válások. Még összejártunk, dorogi bulik, ahol ők zenéltek, maróti sörözések, ahol már néhol kisgyerekeink tébláboltak köröttünk.
S elrepült majd hatvan év... nyugdíj körül jó páran újra egymásra találtunk, hol vajon, mint a szépséges Duna mellett, ahol már a mi gyerekeink bandázgattak, sőt, az unokák is – ugyanolyan örömmel, boldogsággal, összetartozással, mint mi évtizedekkel.... 
Sok minden változott, a part is, a házak, táborok, utak, kocsmák; volt akit túl korán elvitt a vágy másfelé, volt akit a szíve: örök messzeségbe. 
És most Ő is, Te is. Istenem, de nehéz.

Csoóri 

„Megmelegszem kicsit ebben a versben, 
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás 
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. 
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók 
szűk rekeszében ott esetlenkedik 
közöttetek a halál, de ti már őt se 
veszitek észre, mint akik eladták 
szembogarukat valamelyik balkáni piacon. 

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk 
együtt. Mind a húsz körmünk 
kint éjszakázott a hortobágyi hóban. 
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők 
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan 
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal 
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. 

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. 
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült 
forradalmak hevernek temetetlenül – 
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. 

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. 
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás 
fényébe kellett volna odaállnunk 
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal 
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket 
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön 
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, 
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt 
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának 
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.”

Ha rá gondolok, elsőként mindig egyik legfájdalmasabb írása ugrik be: 1978 januárjában az ő lakásukban halt meg egy korai hajnalon Nagy László – vagy éppen fordítva: Nagy László és Szécsi Margit voltak az ő vendégeik. Az ÉS-ben írt erről, fájdalmasan.
Mikor egyszer vagy egy órán át beszélgettünk Esztergomban, egy viszonylag csöndes sarokban valami bálban, a Prímás Pincében, ezzel kezdtem a kérdezősködést – nem meglepő módon nagyon ellágyult, meleg szeretettel nézett rám. Azt gondolom, szeretett volna felérni a költőfejedelemhez, nem fölé, csak közelébe. De a rendszerváltással zaklatottabb, majd egyre zavarosabb lett a pályája - ha azt írom, kisiklott, szinte hallani vélem a tétován zakatoló kerekek sivítását, mint amikor éles kanyarban a kissé gyorsan menő villamos hátborzongatóan „muzsikál”.
Szóba hoztam esztergomi tanyáját – szemben a Garammal, egy éteri hangulatú völgyben állt faháza, ahonnan rálátott annak az Alacsony Tátra felől érkező folyónak a völgyére, amely a réges régi múltban Marcus Aureliusnak adott nyugtot. A nagy hadvezér ugyanis ott írta filozófiai művét, az Elmélkedéseket. Meglepődött a valamelyes párhuzamon, kicsit tiltakozott is. De mondta volt, hogy úgy néz mindig arrafelé, hogy ez benne van gondolataiban. 
Persze most majd jönnek az emlékírások – nehéz lesz úgy olvasni őket, hogy szó nem esik bennük a Nappali hold galádságairól. Egy részükben csak persze, mert azok sem lesznek könnyű olvasmányok melyekben csakis és csakis erről fognak fröcsögni a mai bátrak. 
Nem lett ő semmilyen értelemben hadvezér; talán a Duna tévé ötlete – igen, jó gondolat volt. Aztán kipöckölődött onnan is, miért ne, szelíd embernek láttam, láttuk, ki tétován botoz; érthetetlen, hogy keveredett a naftalinszagú, keszekusza gondolatú félműveltek közé. Akikkel ha nem is vállalt sors- és gondolatközösséget, sajnos, félszavát sem emelte fel hm... szellemi züllöttségük miatt.
Előszedem az írásait. Évek óta már egy sort sem... bizony, elárvultak a szavai.

Puck, Oberon, Titánia, Zuboly

Mikor az ember egy ilyen előadást végignéz, bátortalanul keresi a szavakat. Talán ezek után nem lehet úgy játszania magyar színházakban, talán – gondolom.
Régóta várjuk, most beállt a nemzetközi színpadi, koncerttermi közvetítések sorába a Globe. A Londonban lévő Shakespeare-színház, a Temze partján vagy húsz éve felépült „másolat”, a legnagyobb angol (nekem Ő az) valahai játszóhelyének mása szabadtéri, autentikus nézőteréről közvetítette a BBC, neten a Szentivánéji álom előadását.

Döbbenetes. Élő, eleven, fantasztikusan szóló és mesélő angol nyelv, olyan szintű profizmus, szövegtudás, színi játék az első hangtól az utolsó meghajlásig, amivel itthon alig találkozni. Olyan fergeteges játék, magas színvonal, olyan szintű feszültség, humor, hogy az – megfoghatatlan. Honnan tudják? 
Nem jut az ember szóhoz. Azt hiszem, kell hozzá az az élmény is, amit átélhetünk az épületben; néhány éve megadatott, hogy ott járhattunk. Kevés helyen éreztem magam olyan eufórikisan, mint ott, pedig nem előadáson voltunk, csak egy délelőtti látogatáson, amelyen az egyik színészük kísérte végig vagy negyven fős csoportját; de ő maga is olyan átszellemülten, szeretettel és gazdagsággal beszélt színházáról, ahogyan kollégái most játszottak, s mint harminc méterrel odébb egy másik, s rajta túl a többi, szintén csoportokat elbűvölő kollégája.

Nem tudok angolul. Megértetem magam, de az semmi. Nem a drámát, hanem a cselekményt tetem magam elé, hogy követni tudjam az egyébként is kissé bonyolult szerelmi történetet. S annyira otthon voltam, annyira magával ragadott, mintha minden szavukat érteném. Mert a játékuk – talán –, a sodró, elementáris erővel elragadó színpadi jelenlét magával ragadott. A fiatal szerelmesek a jelen, a tündérek, manók, erdei varázsfigurák valami keleties, „korabeli”(?) ruhában; a belső színdarab szereplői, a mesteremberek pedig igazi, olyan művházas, dilettáns jelmezekben. S az egészet átlengi egy fantasztikus zenész szitármuzsikája, megspékelve igényes dalbetétekkel, minőségi musicallel, jelenre kikacsintással...

Óriási. Valami olyan szintű felszabadultság színpadon, nézőtéren, szünetben, interjúk alatt, nézők közé kitolt színpad-részlegen, ami itthon ezer évek óta nincs már. Pedig vannak-voltak kiváló színházaink és előadásaink. Vannak-voltak. Igen, arrafelé van Európa.
Fantasztikus volt.

Gdansk

Esztergom szépreményű, fiatal helytörténésze fogta magát (és tán mások kezét is?), és szeptember elején nekivágott egy, gondolom, régóta dédelgetett utazásnak. Lengyelország. Többek közt Varsóról, Gdanskról szólnak tudósításai. Túl az irigykedésen, mert arrafelé utazgatni mindig csak készültem és készültem, de oda sosem jutottam el, érdekes párhuzam ugrott be Viola Bence sorainak olvasása közben.

Vagy két éve figyeltem fel egy Castorp című könyvre; szerzője lengyel, s első gondolatom ellenére nem Thomas Mannról ír, hanem egy egészen más típusú, ritka érdekes élményt nyújt az olvasónak.
A szerző, Pawel Huelle viszonylag fiatal kortársunk (1957-es), s „természetesen” magyar felmenőkkel is bír, a Város, Gdansk szülötte, diákja, tanára, újság- és regényírója. A wiki szerint a Szolidaritásben is ott volt, mint sok értelmiségi. Thomas Mann hatalmas regényének, A varázshegynek egy, valahol az elején leírt félmondatába kapaszkodik bele. A nagy német megemlíti ugyanis hőséről, Hans Castorpról, hogy néhány szemesztert elvégzett az akkortájt alakult, alapköveit éppen hogy lerakó gdanski műszaki egyetemen, mielőtt Hamburgban elvégezte volna az ottani, évszázados mérnöki iskolát. A Nobel-díjas nem is foglalkozik többet ezzel a ténnyel, de Pawel Huelle belekapaszkodik, fantáziáját igencsak felizgatja, és egy regényt kerekít e köré a kis közlés köré, amelyben „kölcsönzött” hősét, Hans Castorpot megérinti egy furcsa, madam Chauchat-t idéző szerelem, találkozunk a Mario Mancini nevű, idegnyugtató szivarral, mellyel párhuzamosan még a porter-sörök élvezetére is felfigyelhetünk – miként a Thomas Mann-i nagyregényben. A történeten végighúzódik egy kis Tonio Kröger-szál, vagy utánérzés(?) is.

És persze ott van a századfordulós Gdansk. A középkori Hanza-város hagyománya, szépsége, a német-, lengyel-, kasub-lakta tengerparti kikötő zsivaja, az induló egyetem, rejtélyes figurákkal, öregecske és kíváncsi háziasszonykával, tengerszéli téllel, benne valami furcsa, szürreális bállal, rejtélyes orosz összeesküvés nyomaival...
Nem tudom igazán, mennyire jó könyv; nem tudom, milyen volt fogadtatása, mennyire érezhették akár újdonságnak, akár egyfajta szentségtörésnek arrafelé. 
Tény, jó lenne Gdanskba eljutni. S persze újraolvasni a regényt.
Utólagos engedelmével begyűjtök néhány fotót Willytől, nem jelenthet gondot közlésük, hiszen ő maga is feltette őket a facéra.

Rilke

„(Raron) A vasúti aluljáróból kibújva rögtön a Rhone hídján találom magam. Felnézek, elönt a meleg, és elfog az elfogódottság. A hétköznapi délutánban ott ragyog a templomocska a dombtetőn. Mögötte sziklahasadékok, felette égnek törő csúcsok. Nem veszett el semmi – gondolom. Egy szál megszállott megszállóként masírozok be a faluba. Táskámat, mint egy évszázados, történelmi cókmókot, az állomáson hagyom. Lebegve megyek. Micsoda jó érzés. Csak az út visz.

A vége felé már megállok. Visszafordulok. Sehol egy lélek. Nézem az út magamtól felvert porát. Nézném, ha lenne. A kertekben szőlők, körték és fügék. Sehol egy lélek. Minden dugig a gyümölcstermés súlyos illatával. És jönnek a versek.  Egy verandán, valahol, s biztosan, már hül a szilvalekvár. Talán, istenem, ha egyet kerülök, ott lesz még Fanny a rőt sövény előtt. Szőkén, ahogy szőkék a szőlőfürtök, ezek az áttetsző kövek, amelyek ott szundítanak az áttetsző lugasban. Falevél nem mozdul. Kétszintes házak, behajtott zsalugáterek. Hanem a vendéglő. Ajtaja kitárva. Bent sötét van és finom, bújtató hűvösség. Ide! mondom. Ide kell menekülni az élet valósága elől. Elvek? Elválik. Mindent a célok visznek. Minden mélybarna és ragyogóra sikált. Meginnék egy fendant vagy egy johannesbergit.  Egy-két deci dolét vagy éppen blauburgert. Mivel készültem. S mert a nyelvem a szájpadlásomon. Három nyelven kiáltozok hát. De hát délen vagyunk. Dél-Svájc. Alszanak mind, a délutánban.

A kaptatón öreg, fehér kövekből rakott házak ülnek. Oldalvást billent fejjel, hallgatagon. Fent, már a dombtetőn nagyon vigyázok. Lehajtott fejjel járok. Nézem a sírokat. Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár. Sok a sír. A templomocska ajtaja tárva. Bent bő világosság és finom, bújtató hűvösség. Ide! mondom. Ide kell elmenekülni. Az élet valósága elől. Fehér falak, barna bolthálóívek. Kisikált rend. Mondanék egy Guten Tagot, egy Bon jourt. Elmondanám, hogy az életet nem célok, hanem elvek vezérlik. Ám sehol egy lélek. 

A templomocska megött a kannák. Friss virágok a tartókban, sírra készen. Víz csöpög. Gumicső lóg, csöpög, locsolásra. Most tették le A nap sziszeg, s a fű, a bogarakkal. Egyszer csak szörnyű robaj. Mint a légitámadás. Egy falhoz lapulok. A hegyből, igen, a hegyből a templomocska fölött jó pár száz méter magasan gyorsvonat rohan elő. Kirohan és visszarohan. A hegyből a hegybe. Kövülve állok. Ahogy a robajt beitta a hegy és a délután, megint csak elönt mindent a sziszegő, káprázatos csönd. Eszembe jut, ez volt a Lötschberg-vasút.

A rám tenyerelő, kora októberi puha csöndben a templomocska dombjának túloldalán kóválygok. Ahogy a mesében, felbukkan két gyerek. Megkérdezem őket. A nagyobbacska szőke, szemüveges kislány. Azt mondja: Jo, a Dichta! Jo! A muess da oba luege! Ganz siecha! A hata weisa Gurtabasta! Nebena Kircha! Da Dichta! De ekkor megszólal a fiúcska is. Nöta, mondja mogorván, nöta nebena. Ischa ina Maura da Kircha!

Ámulgatok. Hát e táj némertjei is a zürichi Tütschöt beszélik? Vagy ez a helyi Tütsch? Megköszönöm a felvilágosítást. Egyuem a lelkueteket, mondom magamban. Visszahátrálok. Fent a templom falában fehér félkörös kőtábla. Valóban, a sírkő. Piros rózsák, borostyán. A falon egy gyík fut, megáll, engem néz. Én a körlapot. Rajta csupa nagybetűvel: Rainer Maria Rilke.

A Dichta.

Évszám nincs. Csak az a néhány fél sor a rózsáról. 

Szimpatikus ember volt. Soha nem árulta el, hogy már régen letett arról, hogy úgy akarna tenni-venni, mint aki él.

Nekidőlök a templomdomb könyöklőjének. Micsoda táj. Ez nem szelíd, nem mosolygó, nem simogató táj. Ez a táj egy hatalmas völgy, amelynek partoldalai valósággal kiszakadnak a földből. Égnek szakadnak. Nekiszakadnak, zuhognak az égnek. Ököllel verik. Szirttaréjok hullámaival hasítják. Beletépnek. Fájdalom, sóvárgás, elvágyódás. Az ember itt rájön, nem lehet önmaga ege. Van még ég rajta kívül.

Ezt tapasztalva írta Rilke egy ismerősének, meg fog nyugodni.

Ez a táj Wallis.”

Papp Zsolt: Barangolások. Századvég Kiadó, Budapest, 1993. Részlet a Tájszövetségek című fejezetből. A képek a wikipédiából származnak.

Őszi nap

Hosszú és igen forró nyár - több fontos könyv újraolvasása során vettem kézbe Papp Zsolt esszékötetét, a Barangolások címűt. Ez a tüneményes szociológus igen fiatalon ment el; Lengyel László mesélte, vagy inkább csak utalt rá, milyen szerencsétlen körülmények között.
A fantasztikusan izgalmas és szép kötet Tájszövetségek című írásában felidézi, hogyan talált el Rainer Maria Rilke sírjához, s kiemeli az Őszi nap bevezető sorát, amely hihetetlen mélyen üt meg: „Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.” Ilyernkor az ember előveszi a verset, aztán körülötte keresgetni kezd, s eljut az eredeti alapműig, felkutatja a létező fordításokat... Mikor négyig jutottam, leírom a facebookon, közben Esterházyt olvasván eljutok a Csokonai Lili-történeten keresztül Nemes Nagy Ágnes Rilke-tűnődéséig, aztán beesik egy fantasztikus műfordítói oldal – Magyarul Bábelben –, ahol „számtalan” Rilke-vers szintén számtalan magyar fordításában tobzódhatunk. Már öt. Nagy az idő...

Herbsttag

Herr: Es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren laß die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süße in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.

*

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.

A napórákra árnyékod bocsássad
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára
éjszaka olvas, folyton levelez
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.

(Komlós Aladár fordítása)

*

Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.

Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzét borrá változtatod.

Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú leveleket ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

*

Beteljesült. Bő nyár volt s vége van.
Vond árnyaid a napórákra némán
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még éretlent: érjenek;
adj bár két napi délies verőt még,
sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék
nehéz borába végső édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már
Ki most magányos, lesz hosszú időre,
olvas, hosszú levéllel bibelődve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

(Kányádi Sándor fordítása)

*

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.

A napórákon árnyadat terítsd el,

engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,

két délies napot még adj fölébük,

nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,

beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.

Ki társtalan, soká marad magára,

virraszt, olvas, levelet ír, hiába;

sötét fasorban űzve-hajtva jár,

míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

(Rab Zsuzsa fordítása)

*

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.

Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,

s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;

add, még két napjuk délszakibb lehessen,

s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,

csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.

Hosszú magányra vár, ki most magányos.

Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,

és az allékat járja nyugtalan,

mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

(Tandori Dezső fordítása)