Nem történt semmi?

Életem nagy ajándéka, hogy eljutottam a Globe-ba. A Globe Shakespeare színháza, épült az 1500-as évek végén, ha jól emlékszem az adatra, 1593-ban, aztán leégett az új században, majd újjáépítették, később bezárták, mert az éppen aktuális király prüdériája száműzte a szórakozást. Nem nagy baj, szerzőnk túl volt már életművén. Nyugodtan élt mint nem is tudom, milyen kereskedő Stratfordban. Igazán olyan nagyon, mint hírlik, műveivel sem törődött, voltak kollégák, utódok, akik összeszedték, s megjelentették őket. Javukat hibásan, hiányosan, volt ami elégett, van, amit súgópéldányokból, kalózkiadásokból szedtek össze – ez van. Így is süt mindegyikből a zsenialitás. Pedig hát ő valójában mesterembernek tartotta magát. Nemes anyaggal dolgozónak, igaz – a nyelv, az angol-európai történelem –, de mesterembernek. Ránk is köszönnek azok több drámájából, a Julius Caesarból, a Szentivánéji álomból.

A londoni Globe, amit most ismerünk, új, sőt, ha létezik még ez a fogalom, legújabb kori építmény: az 1990-es években született újjá, egy amerikai színész kezdeményezése alapján, nagyjából! azon a helyen a Temze partján, ahol az eredeti állt. Nagyjából úgy is néz ki. Gyűjtött, adományokat szerzett, sokan segítettek, nevük az épület körüli kőlapokon.

Ilyen lehetett hajdanán:

Nagyjából persze: a mai föld alatti szintjén kiállítás, próbatermek, műszak, játszótér, azaz gondolom téli színpad található, fölötte van a nádtetős kópia, a szabadtéri, „állós” nézőtérrel, a fedett ülőgalériákkal, a rém egyszerű, két oszlopos, erkélyes! színpaddal. Közepén széles nyílás, javarészt ezen át mozognak a színészek.

De mikor először belép ide az ember, megáll benne az ütő.

Délelőtt volt, mikor ott jártunk, turistacsoportok, a színház emberei viszik őket körbe, fenn a színpadon éppen szerelnek valamit, takarítanak, később próba is van, lenn zajongás, nevetés, minket egy fiatal színész kalauzol, majd ültet le, s bár szavát nem értem, döbbenetes erővel és lelkesedéssel mesél javarészt fiatalokból álló hallgatóságának.

Lányunk érti, teljesen odavan tőle. Tulajdonképpen mi is, hiszen korábban is, ma is csodák születtek itt.
Összefolyik fejemben jó néhány ottani színházi élmény - amelyeket nem a helyszínen, hanem közvetítésben, videón láttam. Amelyek egyszerre adták vissza a kor levegőjét, a régi-mai Globe sugárzását, s túlemelkedve a hagyományos színházi közvetítéseken, mindazt, ahogyan játszanak a színészek, s ahogyan, mint ha ötszáz évvel korábban élnénk, a közönség reagál. Tulajdonképpen mai napig azt hiszem, ott, a helyszínen láttam a Szentivánéji álmot, a Macbethet. Pedig nem.
Az előbbi élő közvetítés volt, neten, az utóbbi felvétel. A vidám forgatagot memóriámmal és a kezemben lévő drámaszöveggel kísértem, a véres tragédiát feliratosan közvetítették. Mindkettő fenn van a  YouTube-on, sűrűn előveszem őket. Amikor kinn jártunk, a Titus Andronicus ment, jegyet nem kaptunk. Hiszen állandó a teltház, mint minden jóravaló játszóhelyen.

Már nem tudom, nem próbáltuk, vagy nem jutott... Körben, kívül, az épületen plakátok,  mindegyik ajánlott darabot jó lett volna látni!

A birnami erdő

„HARMADIK JELENÉS: 

Légy oroszlánszívű és magabiztos,

Sértés, fenyegetés, vagy pusmogó

Összeesküvés ne érdekeljen.

Nem győzhetik le soha Macbethet,

Amíg Birnam Nagy Erdeje nem indul

Ellene, Dunsinane magas hegyére.

MACBETH:  

Az pedig sosem lesz:

ki hívja be a fákat katonának,

Ki mondja: „gyökerek, díszlépésben

Ki a földből?” Ez édes jóslat, jól van.

Ti lázadó halottak, maradjatok

A sírban, míg Birnam fái meglódulnak,

Macbethünk pedig a főhelyen

A természettől bérli életét.

Idő adósa, de csak mint bárki más.

Ám szívem dobban, egyet kérdezne még:

Királyok lesznek-e majd Banquo sarjai?

MINDEN BOSZORKÁNY: 

Ne akarj többet tudni.”

Idézet Kállay Géza fordításából.

A budapesti Örkény Színház Stúdiójának pódiumán semmi vér. Négy ártatlan, múzeumi teremőr fogad minket, akik a keretjáték során még a mobilunk elnémításával is foglalkoznak, s míg lassan leülünk helyeinkre, szórakoztatnak mindenfélével, pletykával, mesékkel, a középen trezorban kiállított – hangsúlyozottan a Szent István-i korona! – történetével, ikonográfiájával, ötvösmunkájával, alsó, felső részeivel, még a zűrzavaros ideológiahalmazzal is, ami az évszázadok során hozzáragadt, s egyszerre benne vagyunk a drámák drámájában. Elfogy a fölös szó. A Macbeth ugyanis az a döbbenetes mű, amelyről szinte lehetetlen beszélni. Szerintem legjelentősebb Shakespeare-tudósunk, Géher István is úgy kezdi értelmezését nevezetes Olvasókönyvében, hogy nincs kedve, ereje, tehetsége róla szólni. Aztán persze...

Azt írom, a legvéresebb. Igen, hiszen alapjaiban az, s a kor szerette is ezért. Az egyik élményem a Globe-é – a legvéresebb az ő előadásukban. A néző belépésétől, a mű első pillanatától kezdve véres színfalak előtt játszódik... Shakespeare, tudjuk, nemigen használ díszletet, inkább a jelmezek árulkodhatnak, a Globe-ban sincs, a Macbethnél „mindössze” egy véres paraván kerül a meglévő alapháttér elé:

A falakon rászáradt vér, friss vér, minden véres, a szereplők, a ruhájuk, a... a lelkük:

A budapesti  Macbeth a szavak naturalizmusával él „mindössze”. És, ne feledjük,  szerzője értelmében vett „játék”, hiszen négy teremőr időűző játékával indul a tragédia, négyen játsszák a több féle fordításból összegyúrt, a keretjátékkal „megbolondított” drámát. 

Döbbenetesen. Lehetetlen, pedig lassan el kell felejteni, vagy „raktárba kell tenni” korábbi emlékeinket a klasszikus színjáték-világból.

Ezen a képen Sinkovits Imre Balázs Samuval a Macbethben, ötvenes, vagy inkább hatvanas évek lehet. Ez pedig az Örkény előadása, ma, Pogány Judit és a címszereplő, Boris-Balogh Máté egyetemi hallgató..

Érdekes, két napra rá elfelejtem a keretjátékot, pedig még olyan abszurd húzások is gazdagítják, hogy a szünetben Bach-partiták gordonka-játéka közben egyfajta jelzett lakomán látnak vendégül minket a színészek, ahol egyszer csak a Csárdáskirálynő legnyúlósabb és leggiccsesebb  betétdala (Emlékszel még...) csendül fel Lady Macbeth és párja ajkáról...
Aztán benn már az őrület őrülete folytatódik. Döbbenetes mű, kihűl a gyomor, reszket az agy - és mégis, van aki, kacag, nevet. (Legfrissebb megfigyelésem, hiszen jó néhány év kimaradt színházjárásilag, hogy manapság sokan szó szerint szórakozni jönnek, mint a Vidám Színpadra hajdanán. De hát Shakespeare célja is ez volt, biztosan én tévedek, ha zavar, hogy vihognak, mikor...)
És végig azt érzem, nem történt semmi. Eltelt négyszáz év és semmi. A hatalom, a régvoltban, ma egyaránt édes. Még ha vérrel, csellel, hazugsággal megszerzett is, édes. Őrületbe visz. Nem kell keresni az áthallásokat, nem kell a jelenhez passzítani, a hatalom vágya örök.

Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Van, aki felpróbálhatja a koronát, van, ki nézegetheti. Sokadmagával vagy éppen egymagában. Aztán... de mit féljünk, az erdőtől se, ami ugye, sosem indul meg.
Vagy mégis.

*
Tudom, minden netes képnél ott van:
 A képek szerzői jogi védelem alatt állhatnak 

Csak nem lőnek le...

Egy nagyon fontos könyvről

Már középiskolásként elvarázsolt Thomas Mann, ebben többek közt közrejátszott egy óriási színházi élmény is: Láthattam a Marió és a varázsló körszínházi színpadi változatát, Latinovits Zoltánnal és Kozák Andrással a főszerepekben; a kicsi, városligeti alkalmi színházban, egy BNV kiállítási pavilonban, tőlünk néhány méterre játszottak a színészek. Játszottak? Rossz szó, nincs jobb. Döbbenetesek voltak mindketten. 

Thomas Mann már élmény volt, az alapnovellán túl olvastam A varázshegyet, a Tonio Krögert, a Buddenbrookot, novellákat, a Halál Velencében címűt, amely azonnal elvezetett Mahlerhez is; a Kirk Bogarddal készült remek Visconti-filmet nem ismerhettük még, 1971-es.

Bár már mindennel (?) tisztában voltunk (elméletben...), ami a szexualitás legnagyobb titkait illeti, tudtunk a homoszexualitásról is, piszkálódás és gúnyolódás szintjén, azt, hogy közöttünk lehettek volna melegek, soha nem is feltételeztük. Tabu volt.

Akkor ezt még nem kapcsoltuk közvetlenül az íróhoz; sőt, igazában nem is igen foglalkoztunk vele. A Mario esetében igen rejtetten feltételezhető az azonos neműek közötti vonzalom, a Halál Velencében már nyíltabban sugallja - de én akkor sem kapcsoltam még össze fejemben ezeket a fogalmakat.

Jóval később, mikor olyannyira belebolondultam Nádas Péter írásaiba, kezdtem valamit sejteni erről a nehezen kontrollálható viszonyulásról. Mert ő bizony igen sokszor ír Thomas Mann különösségéről, vonzalmairól, a maga bizonytalanságairól - legutóbb éppen a Világló részletekben mondja el, hogy sokáig sejtelme nem volt a szexualitásról és a melegekről; nem érdekelte kiskamaszként sem; s egyszerűen nem értette, miért nevetnek rajta harsányan és gúnyolják ki a szülei, mikor bejelenti, hogy balettra szeretne járni. „Hiszen azok mind...” nem értette a homokos szót, gondolom, ezt a kifejezést használhatták a szülei. Vagy mást? Durvábbat? 

Eleve a szexuális felvilágosítás eszméletlen tévútjai... szintén Nádas, a Párhuzamos történetekből: mikor megrajzolja a német fajbiológushoz látogató Auenberg Imola magyar grófnő alakját, aki bár fiktív személy, de Horthy Istvánnét, született Edelsheim-Gyulai Ilonát idézi. Ő itt, a regényben egy szintén fiktív személy, Horthy Mihály jövendőbelije, s fiatal lány létére, azzal együtt, hogy részben falun nő fel, hogy tisztában van az állatvilág szaporodási titkaival, semmit nem tud az emberi kapcsolatokról, az emberi testiségről, aki prüdériájában a jövendőtől retteg: „A Mihály iránt táplált, az illendőség által jórészt tehetetlenségre ítélt vonzalom igen gyakran fizikailag ingatta meg, hosszú percekre megszédítette. ... Olykor elég volt gondolnia Mihályra, hogy széket vagy vizet kelljen kérnie. Akárha nem egészen lenne ott, ahol van. Nem ő lenne, aki a másikat látja és érzékeli. Tudata váratlanul azt állítaná, hogy a testi vonzalomban érzékeli azonos lényüket, holott tudja jól, hevesen tiltakozott a saját gondolata ellen, hogy ez csak érzékcsalódás, nem lehet más, tévedés.”

Kicsit hosszú bevezető.

Néhány perce tettem le egy igen fontos könyvet. S bár évtizedek teltek el az első Thomas Mann-élmények óta, már olvastam az igencsak szűkös magyar naplóválogatásokat is, sokat róla magáról, furcsa személyiségéről, ez a különleges családregény megdöbbentett. A Mannok, Tilmann Lahme munkája rengeteg dokumentumra épülve mutatja be a Nobel-díjas író családjának életét. Amely kibogozhatatlanul összeforr a XX. századdal, a németséggel, az első világháborúval, az emigrációval, amerikai évtizedük történeteivel, a művekkel, azok születésének körülményeivel, a hat Mann-gyerek végletesen ellentmondásos alakjával, furcsa életükkel.

A legvonzóbb Katia Mann, aki utolsó éveiig összefogja a családot, s első és legfontosabb célja a Varázsló - legtöbbször így hívják szembe is és háta mögött is az írót - nyugalmának biztosítása, mert tudja, hogy hatalmas tehetség; mindent a vállára vesz, amit Mann el is fogad. Önző módon, belemerevedve saját magáról alkotott zsenialitásának képtelenségébe. 

A hat gyerek... észvesztő. Egyiket sem tudom szeretni. Önzés, kisebbrendűségi érzés, félénkség, tehetség, tehetségtelenség és tehetetlenség, gyávaság, hősködés - és ráadásul mindenki ír. Még az anya is, töménytelen mennyiségű levelet, élete végén memoárt. Mindenki ír, meg színházat csinál. Meg folyóiratot. Filmet. Sokszor alig vannak tisztában azzal, mi történik a világban, néha egyáltalán nem értik, vagy éppen túlértékelik a szerepüket. Világháborús bukás, weimari köztársaság, születő nemzeti szocializmus, fasizmus, Anschluss, Csehország bekebelezése, újabb világháború, Hitler, emigráció a még szabad Európába, majd Amerikába, csehszlovák állampolgárság, majd amerikai, svájci, végül...

És az életüket meghatározza a Varázslótól való szellemi és anyagi függés, ami nehezen kompenzálható, ajzószerek érte és ellene, gyógyszer, altató, élénkítő, narkotikum, alkohol, nők, férfiak, biszexualitás, homoszexuális kapcsolatok, egy részük titkolt, más részük nyíltan felvállalt... és még valahol a távoli zsidó családi szál réme? valósága? 

És mellé persze családi életük - ha van - káosza, szerelmi életük - ha van - zűrzavara, iskolák, egyetemek, zene, szeretők, feleségek, férjek, gyerekek; ellenségek, szerkesztők, kiadók, legendagyártás, az állandó pénzprobléma, a szülők tarhálása, a „Nekem jár!” követelése, egy vékony szálon a szintén író Heinrich Mann, a varázsló bátyjának bizonytalan sorsa. Aztán a befogadó Amerika háborús szerepe, 1945 utáni kommunista-ellenessége, -üldözése, majd a visszatérés félig, végül egészen Európába. A kettészelt, legyőzött, megalázott ország és nép... néha felfoghatatlan, micsoda kényszerek, erkölcsi megalkuvások, undorok és ellenkezések határozzák meg leghétköznapibb huszonnégy óráikat is. És persze az a végtelen erő, ahogyan ennek a „fejlődésregények” a szerzője beleássa magát nem csak a művekbe, azok születésének, megjelenéseik körülményeibe, hanem a többiek írásaiba is, hiszen az apa életműve mellett mind a hat Mann-gyerek dolgait is ismernie kell.. Szinte szóról szóra. 

A szakirodalomban olvasom, hogy a németség sokáig - tán még ma sem - tudott igazán mit kezdeni ezzel az életművel. Rengeteg kiadás, millió példány, de valahogy mégsem - miért? Most talán közelebb vagyok a miérthez. 

Amit persze nem tudok megfogalmazni.

A fotókat a netről gyűjtöttem be.