Bruegel, Bécs

Mindenről Seregi András tehet. Habár kölyökkorunk óta biológusnak készült, igen sok minden érdekelte. Rengeteget jártunk moziba, imádta szétszedni a filmeket. Kivesézni – mondta. A Nagyítást nyolcszor néztük meg – csak azért nem többször, mert ennyi volt Esztergomban a maximális vetítésszám.

Egyszer furcsa képeket hozott. Festmények. Tulajdonképpen gőzünk sem volt, mi az, de csodálkoztunk (és hátborzongva nagyokat röhögtünk) a sok furcsa állaton, emberen, állatemberen, tűzön, lángokon, vízen, poklon. Hieronymus Bosch volt.

Esztergom templomaiban unalmas barokk festmények voltak/vannak csak, a Bazilika XIX. százada tök érdektelen volt nekünk, bár szinte naponta ott jártunk; a Keresztény Múzeumot alig ismertük. De volt ott egy kép, az mindig elgondolkodtatott. Jan Wellens de Cock munkája, németalföldi festő, a katalógus szerint az 1520 utáni évek valamelyikében készült, Antwerpenben vagy Leidenben, rajta Bosch világát idézi figurák.

Sok-sok év telt el; útjaink szétváltak, Seregi végzés után Svájcba került – igen korán, igazságtalanul fiatalon vitte el ott egy infarktus. Lassan harminc éve.

Azóta... valamikor Groningenben megláttam egy Bosch-albumot, ritka A3-as méretben, féláron. Mellette egy Bruegel. Mindkét festőnél szinte a teljes életmű, sok-sok rajzzal, metszettel. Megvettem, hazahoztam őket. Sűrűn kézbe kerülnek. Európát járva a nagy múzeumokban elsősorban mindig ezt a kort kerestem, a XV.- XVII. század világát, a robbanóan gazdagodó Németalföld festészetét.

Bosch, ördögök, szellemalakok – jutott eszembe rögtön, mikor híre jött a bécsi Brugel-kiállításnak. Január ötödikén kijutottunk. Előtte még egy gazdag, itthoni előadás, mindentudó Vergiliusunkkal, Studiolummal, aztán jött Bécs. Hóban, fagyban, kerülőkkel, az utolsó másodpercekben beesve a kijelölt időablakunkban: sikerült.

A rendezésről nem akarok beszélni, profi, a tömeg kivédhetetlen, az életmű háromnegyede a a falakon, a tárlókban, festmények, rajzok, néhány kép a szinten kiváló gyerekeitől, kortársaktól, a szükséges félhomány, kiváló világítás – ilyen mennyiségben, ennyire töményen sosem lesz többet. Csalódást csak az okozott, hogy Ikaros bukását nem adták kölcsön a belgák; emellett, ugye tudjuk, az egyetlen budapesti Bruegel, Keresztelő Szent János prédikációja sem érkezett ki. Hogy a brüsszeli kép miért nem jöhetett, nem tudom, a pesti körüli viták eléggé ismertek: a kép tulajdonjogára ugyanis bejelentette igényét a Batthyányak németújvári várát és annak tárgyait kezelő alapítvány, illetve annak egyik fenntartója, Burgenland tartomány – olvashatjuk a sajtóban. Hogy emiatt-e, vagy más okból, a kép a Hősök terén, a Szépművészetiben maradt.

Személyes szerencsém, hogy az Ikarost kétszer is láthattam eredeti helyén. Meg persze az is, hogy Bruegelt a Bécsbe járó magyar múzeumlátogató jól ismerheti, hiszen nagy képeiből több is a Kunsthistorischesben van. Ha oda megyünk, vele kezdjük, s zárásként mindig oda keveredünk vissza.

Persze: a meglepetések teszik igazán izgalmassá a tárlatot. A „nagy” Bábel tornyának párja Rotterdamból.

Egy nappal Vízkereszt előtt egy másik ismerős: a Háromkirályok londoni darabja.

A hideg világ varázslata a Téli vadászaton – amivel először filmekben találkozhattunk, Tarkovszkij Solarisában és a Tükörben. 

Az Évszakok-sorozat Prágában és New Yorkban lévő példányai. A saját rajzok és a kortárs rézmetszők kópiái. A Gyerekjátékok, a Flamand közmondások, a Betlehemi gyerekgyilkosság, a Parasztlakodalom, Paraszttánc. És a millió, apró részlet, amelyek felismeréséhez sokszori látogatás sem elegendő; marad a könyv, a net – hiszen igen sok, elég jó fotó van a világhálón a festményekről. Más kérdés, hogy a színhűség néha kiabálóan hiányzik.

És a mindig megismétlődő csoda: a Keresztvitel. Hatása döbbenetes. A „főhelyszín”, mint a Saulus öngyilkosságánál, az Ikarosnál, valahol a háttérben, apró alakok, a két lator már a saját keresztjén. Máriát és kíséretét, odébb a keresztet épp elejtő Jézust közelebb látjuk, köröttük néhány riadt arc, odébb pedig az Élet. Még két olyan figurát is találok, akik, mint egy mai fotón, jókedvűen szembenéznek a festővel – a nézővel.

Furcsa mód alacsonyan, duplafalú üvegvitrinben – tárlatvezetők a kép hátánál állva alapvető műszaki problémákat magyaráznak –miatta (is) hamarosan újra Bécsbe kell utazni, bontás után, mert talán ez előtt a kép előtt áll a legnagyobb tömeg. Jó néhány tudósításban azt láttuk, egy-egy kép előtt három-öt látogató – itt, most, ennél: legalább harmincan. Nincs, persze, lökdösődés, ízetlen megjegyzések, de elmélyült figyelemre sincs mód. Sokan vagyunk. Sűrű a magyar szó is, de persze igazi bábeli hangulat: orosz, francia, kínai, japán, amerikai vendégek. Sűrűn veszik elő a telefont, fotóznak, legtöbbször vaku nélkül, van, aki tableten rögzít mindent. Korábbi hírek szerint még a női kistáskát sem engedték bevinni. Mára, úgy látszik, elfáradtak. Kevésnek tűnik a teremőr, feszültek, idegesek. Sokszor szólal meg a riasztó, a mutogató karok belenyúlnak a láthatatlan védőfénybe.

(A fotózást nem értem. Reménytelen. A shopban különböző árú kiadványok sora, könyvek, plakátok, kasírozott másolatok, képeslapok, használati tárgyak, kendők, bögrék, tollak Bruegel-lenyomatokkal, sőt, még egy játékmackó is talán épp a Téli vadászat motívumaival hasán, hátán… üzlet, nem baj.)

És: a Pokol. A földi és a túlparti. A Halál és a megbocsátás. A meg nem bocsátás. A boschi borzalom. Csontvázhadsereg. A Hal. A Háború.

A legrosszabb időben mentünk, egy hete jelezték a hóesést, buszunk kétszer is beragadt az autópályán, hókotró egy, azaz egy darab a határig; visszafelé látjuk a karácsony után Nyugatra kiutazó vendégmunkások végtelen kocsisorait…

Itthon előveszem a nagy albumot. A németalföldiek rejtélye. Németalföld rejtélye.

*

A festmények fotóit az internetről, szabadon felhasználható helyekről vettem le. A filmkocka a Tükör című film standfotói közül, a zárókép az index.hu oldaláról származik. Ritka pillanat: nem ennyien voltak, sokkal többen álltak egy-egy kép előtt.