Születésnapra

Mostanában arra riadok hajnalban, hogy beszélek. Automatikus beszéd ez; vers. Mondom, amíg tudom, az első, felidézett sor még az álomból jön. Aztán megpróbálom összerakni. Honnan? Mitől? Miért?
„szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz” – kinyitom a szemem, alig hajnalodik…
Aztán összeáll. Ez a vers, bizony, beleégett az agyamba.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Ahogy telnek az évek, úgy fogy az emlékezet. De van, ami hosszan megmaradt. Ez a vers is. Különleges forrás; katonatársam, majd főiskolán csoporttársam volt Nagy István, Hell Pista, aki bizony nagyon otthon volt a versirodalomban, úgy is indult, jó költőként. És úgy tudott verset mondani, ahogyan kevesek. Befelé forduló tűnődéssel. Ezt is tőle ismerem.

Kiskőrösön, a laktanyában két helyen lehetett elbújni. Az egyik volt a rajzterem, ahol a különböző transzparensek készültek; érdekes, semmire nem emlékszem belőlük, pedig állandóan kenték a fiúk a plakátokat. Itt nemigen zavart meg bennünket valami mániákus altiszt. A másik hely a focipálya volt, amit körbe vett egy másfél méter magas töltés; annak a pálya felőli oldalában heverészve el lehetett tűnni a kíváncsi feljebbvalói tekintetek elől; ha pedig valaki jött, mondtuk, nézzük a meccset – valakik mindig kevertek a pályán, saját csapatunk volt – illetve kaptuk elő a bőrt és rúgtuk, amíg ott ólálkodott valaki. De, mondom, ezeken a helyeken nemigen zavartak.

Egy alkalommal ballagok ki ide, s beszédet hallok. Különös beszéd. Mintha próza lenne…

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

De nem az. Versbeszéd. Nem ismertem, különös című: Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak. Nos, ezt tudta nagyon Pista. Mondani és vele különleges hangulatot kelteni. Egyébként a magyar költészetben mindig ez a legnagyobb csoda, amikor tudom, hogy verset hallok, de nem tudom, ez éppen mitől az. Mert a vers nem (csak) rím, ritmus, kötelező szótagszám, versláb, időmérték – nem. Egyetemi utóképzésen hallottam egy verstan-tanárunktól: „A vers kötött beszéd.”

Kötött, nem csak ritmikailag, szerkezetileg. Fukarságban, pontosságban is. Hogy nincs benne fölösleg. Meggyőződésem – valahol ezt igen alaposan ki is fejti Orbán Ottó, vajon hol… – hogy úgynevezett szabad verset is csak az tud írni, aki igencsak megismerte, megtanulta és használta a korlátokat. Amelyek nem kötöttségek, hanem tartalmi, érzelmi, formai, szerkezeti eszközök. Én például ezért hagytam abba a próbálkozást a versírással, mert ez nem ment. Nem tudom, mi a tanulható és mi nem. Egyébként is, mára már újra hadilábon állok mindezzel: forma, versláb, időmérték, jambus… ez hiányzott nekem a vershez.

Egyébként a próza is kötött beszéd. Ezért szeretem az Úti leveleket is. Nincs bennük fölösleg. S hogyan szól Petőfinél versben a kötött beszéd, arra egy példa: 

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.


Az idézet előtt is, utána is egyértelműen lírai elemek állnak, prózában furcsák lennének: Boldog órák szép emlékeképen/ Rózsafelhők usztak át az égen.
Az idézett versbeszédnek a lezáró, átvezető két sora már ismét vers, prózában már-már édeskés –lenne: Lelkem édes, mély mámorba szédült/ A természet örök szépségétül.
Ennyit mára, a születésnapra. Később majd az utazásokról, melyekre a kicsi, kék-szürke JA-kötetet mindig vittem magammal.

*

(A versrészleteket természetesen eredeti írásukkal közlöm. A fényképet én készítettem Marton László szobráról. Érdekes, nem tudok több jó József Attila-szoborról. Ez is kicsit túlméretezettnek tűnik, s félek, kevesen tudják, miért ilyen és miért éppen itt áll. De van. És ez jó. Mégsem állt fel és sétált el a szoborkollégával, Károlyi Mihállyal – by Parti Nagy Lajos.)