Csodavarázslók

Sokan rendkívüli elismertségükről, mások budapesti önkormányzati vitáikról; nem kevés ezrek hatalmas koncertjeikről, ingyenes szabadtéri fellépéseikről, vidéken iskolákban, kis művelődési házakban abszolvált zenetanító tevékenységükről ismerik a BFZ-t. BFZ: Budapesti Fesztiválzenekar. Amit Fischer Iván és Kocsis Zoltán alapított évtizedekkel ezelőtt; a két fantasztikus zenész óriásit alkotott.

Azt én is csak a facén körözött felhívásból tudtam meg, hogy zsinagógakoncerteket is tartanak. Felkeresik Magyarország még meglévő, másként hasznosított vagy akár elhagyott zsinagógáját s ott hangversenyeznek. Héber, zsidó vonatkozású zenével. Erről így szólt a koncertkörutat támogatni szándékozók előtt december elsején a Dohány utcai nagy zsinagógában a karmester, miközben néhány zenész lassan besétált a pódiumra s halk klezmer zenével kísérte szavait:

„Mindenképpen fontosnak tartjuk, hogy elvigyük a zenét olyan helyre, ahol évtizedekkel ezelőtt együtt éltek zsidók és keresztények. Gyerekeik egy iskolába jártak, együtt játszottak. Van, ahonnan teljesen kiveszett a zsidó lakosság. Szeretnénk erre emlékezni és emlékeztetni a mi eszközeinkkel. Így jött létre ez a támogató koncert, amelynek ügye mellé első szóra odaállt a világ egyik legnagyobb zenésze, Daniel Barenboim, s ma eljött közénk, hogy együtt örüljünk és adakozzunk.”

Lassan elcsendesedett a szinte teljesen megtelt zsinagóga, előbb Prokofjev darabja szólalt meg, a Héber témák, klarinétra, vonósokra és zongorára, majd utána egy ritka, alig ismert Mahler-darab. A Blumine eredetileg az I. szimfónia része volt, aztán a szerző onnan kivette, önálló mű lett.

Nincs jogom minősíteni, amit hallok: az együttes továbbra is zseniális. Hibátlan, olyannyira magával ragadó, hogy a szinte ismeretlen darab is tapsvihart vált ki. Jártam már itt koncerten – évtizedekkel ezelőtt, kántorverseny volt –, s most is bebizonyosodik: fantasztikusan egészséges akusztikája van a térnek.
Az ováció ez után következett: Fischer bejelenti Barenboim játékát. Beethoven 3. Zongoraversenye.

Rossz helyen ülünk; habár erkély elő sora, éppen előttünk a hatalmas „kupolájú”, bal oldali szószék. Valamit segít a legalább hat helyen, így a Tóraszekrény elé is kihelyezett, hatalmas projektor-ernyő. Kár, hogy a keverőpult mögött ülő nem használ kottát; egy ideig össze-vissza kapcsolgat.

Nem baj, nem miatta jöttünk. Döbbenetesen szól az egyébként is végtelen szélsőségeket felsorakoztató zongoraverseny Barenboim keze alatt. S egyszer csak félelmetes jelenség. Az óriási képernyőn keze fehérségének tükröződésében a billentyűk fölött nem az ismert zongoramárka kiírása tűnik fel. Hanem a Mester neve.

Nyáron olvashattuk először, hogy meglévő hangszergyártók kiváló eszközeinek – klaviatúra, mechanika, pedálzat, zeneszekrény – segítségével egy új hangszert alkotott. Lényege: a még a hosszú, hellyel nem takarékoskodó hangversenyzongorában is meglévő kereszthúrozást megszüntette, a húrok az óriási testben végig párhuzamosan futnak. Ezzel kiküszöböl bizonyos felesleges rezonanciát, a zongorának még tisztább, egyértelműbb lesz a hangja. Fantasztikus!

Valóban. És ezek szerint a világjáró művész, aki most egyébként európai koncertkörúton van, már csak ezen játszik…

Szeretettel köszöni meg a nézők lelkesedését, s meleg szívvel beszél Fischerék kezdeményezéséről. Szeret Budapesten koncertezni, itt értő közönség van (habár szépen beletapsoltak az első tétel utáni szünetbe…), innen kiváló zenészek származtak – és ekkor nem a karmesterre, zenészeire néz, hanem halkan, visszafogottan kiejt egy nevet: Kocsis Zoltán. Hatalmas tehetségnek, nagyon nagy zenésznek nevezi, s emlékére egy olyan Chopin-darabot játszik el, a g-moll balladát, amit az ő előadásában is ismert.

Megáll a levegő, beleharapok a kezembe, döbbenetes erővel és hittel szól az emlékező zene…
Zárásként Fischerék meglepetése: a zenészek leteszik hangszereiket. négyszólamú karba rendeződnek, s egy héber dal kórusfeldolgozását adják elő, végtelen hitelességgel.  

Mikor kijövünk, a nagy tömegből kiszökünk a zsinagóga sírkertjébe; várni a kijutás lehetőségét. Nyílik egy nyikorgó vasrács: Barenboim jön, fiatal hostessek kísérik ki a mellékajtón a Dohány utcára. Elfogódottan állunk.

*

Ismerve a szokásokat, mobilon és a kis zsebpiszokon (így hívom a karambol-felvevőmet), nem vittem magammal tisztességes fényképezőgépet. Úgy egyébként sem lehet zenét hallgatni – vagy dolgozik az ember, vagy nem lesznek képek.

De most már sajnálom; boldog-boldogtalan fotózott, igaz, mindenki! vaku nélkül. Ezért a BFZ fotóit használom, a facéről származnak Kurcsák István képei; még a próbán készültek.