Építsük kertjeinket!

Könyv. Könyvek. Van-e fontosabb? Öt éves korom óta falom őket – nem tudom, mennyit tanultam belőlük. Mostanság, hatvanhét évesen a naponkénti számvetésben sűrűn eszembe jut, ment-e általuk előbbre a világ, s az én világom…

Valamikor középiskolás, főiskolás koromban, a hatalmas Nagy László-imádat közben találtam rá költészete mellett művészbarátságai nyomaira; egyikük az a Borsos Miklós, akinek szobrászata, rajzművészete gyorsan elbűvölt. Az a rendkívül szoros, egyéni kötődés a reneszánszhoz, az antikvitáshoz, amit megéltem művészetében, mai napig fogva tart. Ezért volt hatalmas öröm önéletrajzi írása, a Visszanéztem félutamból 1989-ből. Nemrégiben újraolvastam, s a tihanyi részeknél, a sajkodi kert születésénél jutott eszembe, hogy felesége, Kéry Ilona is írt erről. Igen, megvolt, de sokszor kézbevettem! Irány az antikvar.hu, találtam is, pár száz forintokért, a napokban érkezett.

Dupla örömet hozva. Az újraolvasás szépségén túl: dedikált kötet. Nem gyűjtöm különösebben az aláírásokat, habár némelyikre igencsak büszke vagyok (Nagy Lászlóéra például), de ez különösen megörvendeztetett.

Bolondja vagyok én magam is a Balatonnak; kár, hogy rövidebb-hosszabb látogatásokat kivéve nem lett belőle otthonom – ne feledjem: dunai gyerek vagyok, az sem akármi… Mert bizony nekünk ez a táj a hét saját csoda egyike, látványa, levegője, vize utolérhetetlen.

Borsosék kertje Sajkodon van, a Tihanyi-félsziget túlsó, nyugati öblében megbúvó falu nyaralói, üdülői között. Még a háború előtt találtak rá arra a kukoricaföldre, ahol édenüket megteremtették. Hűségesen, szép, szelíd szikársággal számol be születéséről Kéry Ilona. S néha egy-egy mondatba rejtett fájdalom: a nyolc hónapos kislány, Beáta emléke…

Az épülés, ültetések, ház- és teleknövekedés, az ott, fejben – saját és baráti fejekben – megteremtett hazai Itália egyik központi helye lett az ő Toscanájuk. Amikor szinte lehetelen volt utazni, játszani kezdtek. Szicíliából (révkikötő), Rómából (a szépséges kikötői móló környéke), Lombardiából (Füred) érkeztek a barátok, gróf Monte-Calvo, Julius, Ladislaus Passuth, I. Piás Papi, a fenséges vízről a kalózok: Baldazzare és Benzinogenetos Ladislaus… Külön, már fájdalmas fejezetben esik szó Egry Józsefről, a Balaton döbbenetes erejű festőjéről  – és az évek múlásával, a kert gazdagodásával az ellenpontról, a barátok elvesztéséről, az elmúlásról.

Csodás könyv, s ma már nincs kitől engedélyt kérnem a fotók, rajzok közléséhez. Belesajdul a lélek.

*

A Visszanéztem félutamból első kiadásában több rajz, fotó is van, a második – nekem ez van meg – meglepő módon kép nélküli. De így is élő, eleven, Borsos művészete alakulásának hűséges mutatója. Amiért szeretem, az antikvitáshoz, reneszánszhoz való kötődésen túl a hihetetlenül biztos kéz, mind a rajzművész, mind a szobrász biztossága, s mellé az emberi, erkölcsi bizonyosság. Soha semmilyen, kósza eszméhez nem kötődött. Ellentmondásos korok vannak mögöttünk, ilyen mindegyik, ilyen a mienk is. Véletlenül sem tévedt el, pillanatra sem lett kurzusművész. Az életrajzi kötet gyönyörű olvasmány, a legszebb sorok firenzei hónapjait idézik. Itt találtam rá egy olyan bekezdésre, amelynek a tanulságát évtizedek óta őrzöm, amely talán nekem is életvezetőm lehet(ett volna). Ide mindig visszatérek; annak idején többet tanulhattam volna belőle. Borsos első firenzei délelőttje.

„Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalakat pillantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michelangelo Dávidja, szikrázik a téli napsütésben. Később az eredeti, a sérült Dávidot és megnéztem a Galleria dell’Accademia gyűjteményében.  A Loggia dei Lanzi magas, karcsú ívei alól kinyúlt Cellini Perseusa. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantottam Donatello Judit és Holofernesét. Körülnéztem a térem: ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyúlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Megnyugodva elhittem, hogy ez mind az enyém, ezután itt járkálhatok, megnézhetem rendre a legnagyobb mesterek műveit, a képeket, a szobrokat, a várost, a Dómot, a palotákat, bejárhatom a várost körülölelő dombokat, és onnan nézhetek a városra, az Arno csíkjára. Többre nem vágytam. Talán azóta sem.”

Borsos Miklós feleségével együtt később újra eljutott Firenzébe;  erről A toronyból című önéletrajz-folytatásban számol be; a firenzei illusztrációkat onnan másoltam.