„A lét dadog. Csak a törvény a tiszta beszéd.”

Kocsis Zoltán

De milyen törvény? Milyen törvény az, amely lecsap egyszer és mindenkorra, véglegesen? Közhelyes: veszteségeink idén - de nem ezekből töltekezünk? De nem ezektől pusztulunk?

A hetvenes években frissen végzett tanárként dolgoztam a Balatoni Úttörővárosban hónapokon, nyarakon át. Nagy lecke volt, utolérhetetlenül fontos időszak. Ami ma emlékeztet rá, egy olyan könyvesbolt, amely már-már egyenrangúnak tűnt az Írók Könyvesboltjával is. Alapvető műveket, albumokat, lemezeket szereztem be ott – többek közt Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András első nagy felvételeit; mindegyiken a majd tíz évvel idősebb zeneakadémiás generáció együttese játszik: Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Akik egy évfolyamról szerveződtek világhíres csapattá, miként hasonlóan egy korosztályból nőtt ki a három zongorista.

Ezek a lemezek is onnan származnak. Ritkán veszem elő őket, pedig jó lemezjátszóm van, hiába, elcsábul az ember a sokkal kényelmesebb új technikáktól. Pedig a bakelit szebben szól, gazdagabban, még ha néha recseg is.

De csak kerülöm a hiányt. A fájó hiányt. Dadogok újra. Pedig kivájhatatlan tüskeként szúródott belém, belénk Kocsis halála. Inkább nem beszél erről az ember, erről sem, Róla sem. Mert kimondhatatlan.

Újságíró kolléga tett fel egy gazdag képválogatást a netre, onnan idézek és emelek ki – egyébként közismert, csak már régen látott – fotókat. Kocsis-portrék, találkozások Richterrel, Pilinszkyvel, közönség előtt, zongoránál, karmesteri pódiumon, próbateremben

… és ott lehettem a MÜPÁ-ban, amikor szívműtétje után újra zenekara elé állt; valaki figyelmeztetett minket, hogy nem beszélhet, ne várjuk, pedig mindig elemez… és mégis megszólalt. Fáradt, rekedt, fájó hangon.

Nekem Bach-játéka volt mindig az alapélmény, pedig tudom, a feketelemezes Bartók összesben is óriási része volt, miként a mostaniban is – volt és lett volna még. Egy nemzeti filharmóniás Concertóját tökéletesnek tartom- ez már a CD-korszak. Azzal vigasztalom magam, hogy úgyse hallanám romló és öregedő füllel a bakelit-változat (ha van ilyen…) szépségeit.
ÉS persze a Chopinek, Schubertek, Debussyk, Liszt-felvételek – a sok-sok csoda lemezen, CD-én, számítógépen.

A szépség, a Minden nagykövete volt. De fellengzős… és milyen igaz. Döbbenten írja a fél világ, kit veszítettünk. Nem túlzás most a fél világ. Hiszen –

Folytathatatlan.

*

A netről kölcsönvett felvételeken Kocsis Zoltán, Fischer Annie, Szvjatoszlav Richter, Jurij Bashmet; Kocsis Zoltán (nagyfilmes géppel!), Szvjatoszlav Richter; Kocsis Zoltán Kurtág Györggyel illetve Pilinszky Jánossal.

„A lét dadog. Csak a törvény a tiszta beszéd.” (József Attila Ódájából)