Mama
Édesanyánk, Ráfael Árpádné Borbély Piroska száz éve, 1919 december ötödikén született, Érsekújváron.
Amikor 1990 nyarán feleségemmel visszaköltöztünk Esztergomba, azon egyszerű oknál fogva, hogy tudtuk, idős korára meglehetősen gyámoltalanná és árvává lett édesapánk hamarosan egyedül marad, szinte naponta állítottak meg az utcán ismeretlen ismerősök, javarészt férfiak, arcukon bizonytalan felismeréssel: „Te ugye a Piroska néni fia vagy?”
Édesanyámról esett szó utána, igen, aki a fél város – ha szabad ezt mondani – tanára volt a Petőfi Sándor Általános Iskolában, amely hosszú ideig fiúiskola volt, csak már a mi időnk, 1960 után lett koedukált.
Itt tanított évtizedeken keresztül, földrajzot és biológiát. Eredendően az érseki tanítóképzőben végzett, a Vízivárosban, a mai Szent Erzsébet iskolatömb egyik épületében, tábla is őrzi a nevét az intézménynek. Aztán szakosodott, Pécsett szerezte meg tanári képesítését. Hogy mikor került a Petőfibe? Gondolom, az ötvenes évek elején, hiszen nálam jóval idősebb férfiak voltak javarészt a megállítók – én pedig hatvanban kezdtem ott a nyolcosztályost. Nyugdíjasként aztán Kertvárosba került, az Arany Jánosba, ahol napközizett, javarészt cigánygyerekekkel, akiket imádott. Mert őszinték, nyíltak és szertelenek voltak - mint például három gyereke közül én.
Hárman voltunk, hárman vagyunk – súlyos történet. Édesapám első felesége belehalt bátyám szülésébe; az ő Piroska húga vállalta, hogy felneveli apám mellett, majd apámmal együtt, később hozzámenve, s születtünk ebből a házasságból én és húgom, 1949-ben és 1953-ban. De mindig tudott volt, ez nem volt klasszikus szerelmi házasság, inkább egyfajta áldozat. Bele is hasonlottak mindketten, csak ők nem mondták ki ezt, talán még maguknak sem, mint például én annyiszor házasságaim válsága során.
De lehet, hogy tévedek. Apán rajongott anyámért. Fordítva inkább tisztes szeretet és megbecsülés működött.
Gyönyörű gyerekkorunk volt. Esztergom egy csoda, akkor is, most is; átok veri, persze – de hát egy gyerek ezt egészen másképp éli meg. Ha a szüleink családjainak származási helyein, Tallóson, a Csallóközben, vagy Tótmegyeren, Komáromban (Rév-Komárom...) növünk fel, ugyanolyan boldogok lehettünk volna. Mert igazi család voltunk.
Esztergom rejtett zug volt. A katolicizmus elnyomott fővárosa, szokták mondani, amiből persze mi semmit nem érzékeltünk, hiszen szabadon járhattunk templomba, s ráadásul erős családi kötődésünk is volt mindehhez: a Bazilika igazgatója, gondnoka, plébánosa, majd a papnevelde első embere volt évtizedeken keresztül ixedik nagybátyánk, anyai nagymamánk Gyula tesvérének fia, a kanonok Szabó Zoltán. Zoli bácsi... aki a világ egyik legszebb helyén lakott, a királyi várban, a korábban laktanyaépületként ismert, ma lovagteremként funkcionáló, hatalmas, lakásra egyébként tök alkalmatlan épületben, ott volt két szobája, víz, fürdőszoba, toalett nélkül. A Várhegyen a reneszánsz időkben volt víz, valami furcsa gép hajtotta fel, de a „modern” időkben nem volt ott semmilyen sokáig. Na itt lógtunk mi sokszor egész nap.
De az a panoráma... Lakás körülbelül ott volt az akkor szintekkel, ide-oda falakkal osztott, mára teljesen kibontott és gyönyörűen helyreállított épületben, ahol mostanság a Szent Korona másolata áll.
DE hát édesanyám ünnepéről van szó.
Szigorúnak ismert, valójában jóságos és engedékeny asszony volt, néha túlságosan az. Nekem példádul mindent lehetett, a bátyámat féltette, hiszen félárva, mondta, a húgom pedig lány, reájuk ugye... én meg megállok úgyis a lábamon.
Hát, megálltam. Sokszor féllábon, értelmetlen lépesekkel. Ráadásul a sorsbéli elrendelésekben nem hiszek. De, ugye, nem rólam van szó.
Emlékezem, néhány fotó segítségével.
1990-es halála előtt is gyűltek szépen a családban a fényképek, hiszen bátyám megszállott amatőr volt, majd később hivatásos fotósként a legmagasabb poszton zárta pályáját. Volt ugyanis egy MTI... együtt dolgoztam később, újságíróként jó néhány kollégájával, mesterükként tekintenek rá mai napig.
Az első kép legyen egy szabvány családi fotó, érdekessége, hogy elkészítésén apám nem volt jelen, később aplikálta bele magát ügyesen egy igazolvány kép segítségével. Szerintem Eitler-fotó, ott sokat fényképezkedtünk, kiváló szakember volt a Petőfi utcában, az iskolával nagyjából szemközt volt a műterme.
A kép 1954 körül készülhetett, húgom ötvenhármas születésű. Szemem már akkor rosszul állt, bandzsa voltam, aztán tíz éves koromban műtötték, s mivel még nem létezett digitális, lézeres technika, az ollós mesterkedés, hogy a szemgolyóm bal oldalon is a középen legyen, nem sikerült, Bárdy doktor túlhúzta.
Így lettem kancsal.
Nem baj. Egy szemész főorvos kérdezett rá vagy tíz éve, hogy nekilássunk-e, lehettem vagy hatvan éves akkor. Kérdésemre, hogy lesz-e térlátásom – ami ugye nincs –, nemmel válaszolt. És hozzátette mosolyogva: szebb sem leszek...
Ebben maradtunk.
A következő kép egy olyan helyen készült, ahol édesanyám is naponta megfordult: az Úttörőpálya. Biztos vagyok benne, hogy a képen nem látható, a medencétől jobbra két méterre álló épület legszélső terméből figyel kifelé: ott volt ugyanis biológia szakkörének helyisége. A helyszín egyébként az akkori Úttörőház, korábban Kolping-iskola és üdülőközpont a Prímás-szigeten.
Mint minden életrevaló gyerek, megőrültünk a vízért, s akkor még létezett a sima Duna-vízzel feltöltött medence, melyben mondjuk havonta cserélték a vizet, tele volt levéllel, csíborral, kit érdekelt.... – ahol nyarunk felét töltöttük. A másik felét a strandon, a harmadikat a dunai szabadstrandon, a negyediket meg Pilismaróton. Nem biztos, hogy én vagyok ott, középen, a medence túlpartján, lógó, furcsa, hatalmas, felgyűrt szárú gatyában, a víztől felfelé tupírozódott hajjal, mindenesetre nagyon így néztem ki és magamat látom bele a fickóba. Édesanyám meg aggódva figyel...
A medence azóta betemetve, de néhány éve, már az új-új rendszerben megszállott kutatók megtalálták nyomait. A pályán – mi csak így hívtuk – mostanában Neuzer Andrásék rögbi-központja működik. Sok-sok átépítéssel. Egyébként istvános diákként ide jártunk ki tornaórára szinte az egész tanévben.
Jöjjön egy echte családi kép. Kb. hatvanhármas lehet. Rajta világosan látszik, hogy milyen boldog évek voltak azok, mindenek ellenére. Baloldalt édesapám támaszkodik a zongorának, az előtérben előtte édesanyám. Aztán nővére, Jolán néni Dódi férjével, középen az imádott főpap, Zoli bácsi, majd egy pesti rokon, szerintem Dódi testvére, utána húgom és imádott anyai nagymamám. A csodalény a családban, aki soha nem mulasztotta el kifejteni, hogy „Te milyen okos fiú vagy...” szegénykém, ezt az idealizmust!
Közben növögetünk, húgom is érettségizik, a fotó ballagásán készült. Csaba képe, aki kevés felvételen van rajta, mert ugye ő volt mindig a fotós, gépét sem adta ki szívesen kezéből. Nekünk meg természetes volt, hogy ő nyomja, hányszor elhangzott, „Balázska, te csak foglalkozzál az irodalommal”.
Édesanyám, én, húgom, édesapám, nagymamánk, Mamika és Juli, sógornőm.
De Csaba se maradjon ki, persze, keressünk is Róla képet:
A felvétel az MTI-ben készülhetett, egy fotós-verses könyve egy képével, a nagyméretű dia a Pilisben született, Tamás Menyhért költő szonettjeinek egyik párképe. A kötet címe: Rousseau kezét fogom.
Amit most felrakok, csúcsfotó, készítésénél jelen lehettem, de nem biztos, hogy én követtem el. Úgy emlékszem, együtt jutottunk el a Mátrába, a Kékestetőre, az ország csúcsára, nagyjából a hatvanas évek közepén.
Aztán teltek az évek, hazaköltöztünk feleségemmel nagybeteg édesanyánk mellé, apám segítésére. Szüleink tisztességesen megélt esztendők után, különböző, szomorú betegségekben elhaltak.
Maradtunk hárman családjainkban. Kisebb-nagyobb gondokkal és persze büszkeségekkel. A gondok... hozza magával az élet őket. S ha nem hoz az eleget, csinálunk magunknak - ebben én különösen nagy mester vagyok.
De megvagyunk. Bátyám tavasszal a hetvenötöt, én a napokban a hetvenet töltöttem be, húgunk még mögöttünk, de versenyben. Náluk egy-egy felnőtt gyermek, nálunk három, szaporodunk csak-csak. Csabáéknál már van két unoka.
Zárásként egy közös kép hat-hét évvel ezelőttről.
Hiszem, mindhárman szeretettel emlékezünk ma százéves édesanyánkra, Ráfael Árpádné Borbély Piroskára.
